„A gondolatritmus gyönyörű formája, mely egy dolgot, más szavakkal, kétszer fejez ki, és ugyanazt a beszédet elmondja még egyszer, de változtatva a mondat összetevő részeit” – írja Karinthy Frigyes a Gondolatritmusok című humoreszkjében.
A nyugat-európai politikusok valószínűleg nem ismerik Karinthy műveit, mégis előszeretettel alkalmazzák ezt a módszert az illegális migrációval kapcsolatos nyilatkozataikban. Miután ugyanis a bevándorlás pártfogói észlelték, hogy politikájuk nem örvend osztatlan sikernek, a választópolgárok megtévesztése érdekében valódi szándékaikat trükkös gondolatritmusokkal igyekeznek palástolni.
E sajátos gondolatritmusok alkalmazásának legfőbb művésze maga Angela Merkel. A bukásra ítélt német kancellár gondolatritmusai a következők: „Az illegális migráció elleni harc jegyében meg kell erősíteni az Európai Unió külső határának védelmét. Az illegális migráció elleni harchoz egy adag szolidaritás is szükséges, amikor emberek érkeznek hozzánk vagy amikor meg kell teremteni a legális migráció lehetőségeit.”
Ezek szerint a német kancellár úgy gondolja megvédeni az EU külső határait, hogy az illegális migrációt legálissá kell változtatni. Az illegális migráció legalizálását az EU intézményei a migráció kezelésének „birodalmi szintre emelésével” akarják megvalósítani.
Ebbe a körbe sorolható a Frontex átalakításának a terve is. Az Európai Bizottság terve a Frontexszel kapcsolatosan így szól: „A készenléti alakulat a következő feladatokat tudja majd ellátni: […] a határátkelőhelyeken történő belépés engedélyezése vagy elutasítása, úti okmányok lebélyegzése.”
Ily módon a Frontex egységei döntenének arról, hogy kik léphetik át az EU határait. Ehhez a tevékenységéhez az ügynökség a bizottság által tervezett új menekültügyi eljárásra vonatkozó, a tagállami szabályozási lehetőségeket teljesen kiszorító, kötelező erejű rendeletet venné alapul. Az új jogszabály elfogadásakor pedig az EU intézményei nem ragaszkodnának az összes tagállam egyetértéséhez. Emellett az EB tájékoztatója azt is tartalmazza, hogy a Frontex „szorosan együtt fog működni az új uniós menekültügyi ügynökséggel”.
Bár a bizottság bevándorláspárti csomagja októberben a brüsszeli EU-csúcson megbukott, Angela Merkel az Európai Parlamentben mondott beszédében kijelentette, hogy a bizottság Frontexről szóló javaslata jó, és megismételte, hogy a tagállamok mondjanak le nemzeti hatásköreik egy részéről az ügynökség javára, továbbá a közös európai menekültügyi rendszer mellett érvelt.
Mindennek megvalósulása azt jelentené, hogy nem a tagállami, hanem az uniós szervek döntenék el, ki léphet az EU, így a tagállamok területére, az elbíráláskor pedig valószínűleg az ENSZ paktumát is alapul vennék. Dimitrisz Avramopulosz, uniós migrációs ügyekért felelős biztos ugyanis az ENSZ egyik ülésén előadta, hogy az EU egyöntetűen támogatja és végrehajtja a paktum előírásait, elhallgatva, hogy ezt az ötletet több tagállam ellenzi. Az ENSZ-paktum birodalmi szinten történő elfogadását erőlteti az Európai Parlament is, amely a dokumentum aláírására az unió nevében kíván delegációt küldeni.
Így azok a hangoztatott elvek, amelyek az ENSZ paktumának nem kötelező voltát és azt hangsúlyozzák, hogy az nem érinti az államok szuverén jogát arra, hogy meghatározzák migrációs politikájukat, szintén csak trükkös gondolatritmusok. Az ENSZ migrációs paktuma az álcivil szervezetek által az emberi jogi bíróságok vagy az Európai Bíróság előtt indított eljárásokhoz is hivatkozási alapot nyújtana.
A paktum szerint pedig a határátlépésre az államoknak nem biztonsági, hanem emberi jogi kérdésként kell tekinteniük. Az emberi jogokra hivatkozva indított eljárásoknak éppen az a célja, hogy a bevándorlás pártfogói a tagállamok által hozott jogszabályokat saját elvárásaikhoz igazítsák. (Elegendő itt arra gondolnunk, hogy a Helsinki Bizottság a magyar állam ellen indított eljárásaiban legtöbbször arra hivatkozik, hogy az ő véleményét azért kell helyesnek tekinteni, mert az az ENSZ álláspontjával egyezik meg.)
Ha Magyarország aláírná a paktumot, annak az lenne a következménye, hogy a „jogvédő szervezetek” – amennyiben azt tapasztalnák, hogy a magyar hatóságok nem tartják be a migrációs csomag rendelkezéseit – a bevándorlók jogainak csorbulására hivatkozva azonnal eljárásokat indítanának.
Így az ENSZ paktuma az említett bíróságok ítélkezési gyakorlatában mint követendő precedens jelenne meg, ami alapján a „jogvédők” a migráció elleni védelmet szolgáló jogszabályok eltörlését is elérhetnék. Mindez a dokumentum elfogadásának folyamatából kilépő osztrákoknak is megfordulhatott a fejében, hiszen az osztrák kormány különösen hangsúlyozza azt a nézetét, hogy az ENSZ migrációs csomagja révén nem válhat alapvető emberi joggá a migráció, sem a nemzetközi szokásjogra, sem a „puha jogra”, sem a nemzetközi bíráskodásra hivatkozva.
A migrációs egyezményt Csehország sem fogja aláírni, éppen azért, mert a tervezett paktum szerintük is elmossa a legális és az illegális migráció közti különbséget, és a dokumentum megfogalmazásai lehetővé teszik a különféle értelmezéseket, tehát az tele van trükkös gondolatritmusokkal. A szlovákiai Magyar Közösség Pártjának az is feltűnt, hogy ha a paktum nem kötelező, miért szerepel benne negyvenhatszor a „kötelezzük magunkat” szóösszetétel. Az is elgondolkodtató, vajon a paktum támogatói miért kritizálják a dokumentum aláírását megtagadó kormányokat, ha az nem kötelező.
Az EP által erőltetett migránsvízum is az illegális migráció legalizálását szolgálná. Az Európai Bíróság döntése, mely szerint a tagállamokat nem lehet a vízum kiadására kötelezni, szintén egy trükkös gondolatritmus. Bármely tagállam adja ki ugyanis a vízumot, annak birtokosát minden vizsgálat nélkül, legálisan be kellene engedni az EU területére, ahol azután a bevándorló el is tűnhetne a hatóságok látóköréből, mielőtt kiderülne, jogosult-e a menekültstátusra.
Angela Merkel pályafutásának dicstelen vége kellőképpen példázza, hogy a trükkös gondolatritmusok alkalmazása, azaz a valóság tagadása, a gazdasági bevándorlók menekülteknek való elnevezése, az illegális migráció legalizálása tényleges határvédelem helyett, az őszinte beszéd hiánya, az európai polgárok biztonságának és segélykiáltásainak a semmibevétele elkerülhetetlenül a hitelesség, a tekintély és a bizalom elvesztéséhez vezet. A kancellár sorsát ezért érdemes lenne az EU intézményeinek, az ENSZ-nek, sőt a saját céljaikat is letagadó álcivil szervezeteknek tanulmányoznia.
Angela Merkel strasbourgi beszéde alátámasztotta, hogy a kancellár valójában egy központosított Európa körvonalait vázolta fel. Mindezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy az uniós intézmények energiáit lekötő legfontosabb ügy manapság nem más, mint az egész Európa számára valódi védelmet nyújtó Magyarország jogállamiságának kérdése. Ahogy fent említett műve végén Karinthy is írja: „Akiknek füleik vagynak, hallják, és akiknek szemeik vagynak, lássák.”
A szerző jogász, egyetemi docens