Egy gigavulkán erejével rengette meg a világot a hír, hogy a szórakoztatóipar világában erkölcstelen dolgok is előfordulnak. Azóta is hüledezünk a meglepetéstől, hiszen még csak nem is gyanítottuk, hogy a szereposztás nem mindig tehetségalapon történik. Harvey Weinstein amerikai filmproducer lebukásával azonban mindenre fény derült, és most végre elindulhat a világmozgalom, amely helyrehozhatja a Föld bolygó felborult erkölcsi rendjét.
Mindenekelőtt mély undoromat szeretném kifejezni a szatírok iránt. Nincs az a feminista, aki jobban gyűlölné nálam a gusztustalan, tahó sertéseket, akik képtelenek egy hölgy kegyeinek tisztességes úton való elnyerésére. Nemcsak a himbilimbijükkel tolakodó, státusukkal visszaélő nyomorultakra gondolok, hanem azokra is, akik úton-útfélen beszólnak, ócska ajánlatokat tesznek, és akik ismerkedési bepróbálkozása kimerül a „Nem ismerjük egymást valahonnan?” vagy – a szellemesebbjének – „a Szia, cica, van-e gazdád?” ótvar szlogenekben. Nemcsak hányingerem van tőlük, hanem a férfinem szégyenének tartom őket, akik ráadásul hatalmas károkat okoznak a stílusos férfiaknak, akiknek az ilyen pojácák miatt előbb le kell győzniük a megfélemlített, megundorodott hölgyek egyre gyakoribb előítéleteit.
Mégis, Harvey Weinstein virtuális kasztrálása fölvet néhány problémát. Mindenekelőtt azt, hogy mi van a liberalizmus egyik legnagyobb vívmányával, az ártatlanság vélelmével.
Harvey Weinsteint már gyakorlatilag kivégezték, lenullázták – de egyelőre rágalmak és nem bizonyítékok alapján. Ez pedig a totalitárius rendszerek módszere.
Báthory Erzsébetet azzal vádolták életében, majd pedig évszázadokon keresztül, hogy ártatlan lányok vérében wellnessezett. Ez egyúttal azt jelenti, hogy a véralvadásgátlót is föltalálta. Most már inkább azon az állásponton vagyunk, hogy a rágalom ürügy volt hatalmas vagyona elkobzásához.
A TWC (The Weinstein Company) értéke, amelyből a minap az állítólagos szatírt – saját öccse jóváhagyásával – kiebrudalták, megközelíti az egymilliárd dollárt. De az is lehet, hogy a filmbirodalom egy csődtömeg, és mindez egy elterelő hadművelet. Mindenesetre úgy tudjuk, most gyorsan el is adják egy nagy befektetőtársaságnak, hogy az megváltoztassa a kompromittált nevet, és továbbadja… Engedtessék meg hát, hogy egyéb forgatókönyvek, gazdasági panamák lehetőségére is gondoljak, ne csak arra, hogy néhány évtized után egyszerre több dívának is eszébe jutott, hogy kitálaljon.
De tegyük fel, hogy igazak a vádak, és Weinstein tényleg egy izgága szatír. Akkor is gyomorforgató ez a tipikus neoliberális kicsinálás, ez a vehemens exkommunikáció. Egyik pillanatról a másikra mindenki az addig ünnepelt guru ellen fordult. Még a saját testvére is. Ha netalántán maradtak még barátai, azok meg sem mernek mukkanni – azaz nem maradtak, mert az igazi barát tűzön-vízen át kitart melletted. És ez mélységesen gusztustalan, mert nem hiszem, hogy a saját testvérének évtizedek voltak szükségesek bátyja igazi énjének megismeréséhez, vagy a barátok ne tudtak volna arról, hogy a filmmogul nem éppen egy viráglovag. Nemcsak a szatír jelleme visszataszító ebben a történetben, hanem minden érintetté is.
Ami pedig a legvisszataszítóbb, az a hisztériacunami, amit a Weinstein-ügyből generáltak. Az egész világ fölbolydult. A magyar közönség is megismerhetett két könnyfakasztó történetet. Az egyikben egy színészi ambíciókat dédelgető hajadon – a leendő Schilling Árpádné – váratlanul szembesült egy rendezői himbilimbivel egy ártalmatlannak hitt kocsikázás során, két évtizeddel ezelőtt. A másikban a színművészeti hallgató Sándor Erzsit kényszerítette egy monológ meztelen felsőtesttel való recitálására egy rendezőpalánta, a lakásán, és ezt saját kamerájával rögzítette. Az 1970-es évek végén. Mert a csóró imperialistákkal ellentétben a fejlett kádári Magyarországon még egy rendező szakos egyetemistának is volt saját kamerája.
A Katona József Színház magasztos közleményt publikált. Ebből megtudhatjuk, hogy mélységesen elítélnek mindenféle zaklatást, meg azt is, hogy szerencsére van egy tiszta színház, amelynek több mint három évtizedes fennállása alatt egyetlen zaklatási ügy sem fordult elő. Ez azért felemelő érzés, reméljük, egyre több színház nyilatkozik majd így, és a bulvárlapok téma híján megszűnnek.
A francia kormány már csiszolja az új zaklatási törvényt. Remélhetőleg az új témának köszönhetően az ukrajnai kisebbségek nyelvtörvény általi zaklatása végképp kikerül a napirendi pontok közül. A dívák pedig hősnőként tetszelegnek, gratulálnak egymásnak a Twitteren bátor kiállásukért. Mostantól erkölcsösebb lesz a világ, és ez nekik köszönhető, mert évtizedes vívódás, lelki tépelődés után csak azért is meggyóntak országnak, világnak.
Ezzel csak az a baj, hogy akik visszautasították Weinsteint, és kimenekültek a szállodaszobájából, nem egyenesen a rendőrségre vagy a The New York Times vagy a Los Angeles Times székházába rohantak, hanem csak most, évek, évtizedek után. Ami azt bizonyítja, hogy gyávák és megalkuvók voltak. Önzők voltak, mert tudták, hogy másokkal is erőszakoskodni fog, de őket csak a saját karrierjük érdekelte, ezért inkább hallgattak. Vétkesek közt cinkos, aki néma.
Akik pedig engedtek a sertés unszolásának, megmasszírozták hájas testét, lefeküdtek vele, vagy pedig kényeztették, mint Monica Lewinsky Bill Clinton magisztert – vannak, akik ezt is bevallották most, az őszinteség napjaiban –, mindközönségesen prostituáltak, akárhogyan is szépítjük a történetet, hiszen fizetségért vagy befolyásért adták oda a testüket. Lelkük rajta, ha volt gyomruk hozzá. Hanem van egy, a prostitúciónál is erkölcstelenebb aspektusa a szereposztó díványra való kifekvésnek: könnyen megtörténhetett, hogy tehetségesebb, de erkölcsösebb pályatársaik elől kufircolták el a szerepeket. A hírnevet, a gázsit, a szócikket a Wikipédián.
Szánalmas annak hangoztatása, hogy naivak voltak és jóhiszeműek. Tényleg valaki beveszi, hogy a XX. század végén és a XXI. században egy ifjú hölgy annyira naiv legyen, hogy ne tudja, mi vár rá, ha nem egy irodába, nem egy vendéglőbe, nem a szálloda halljába, hanem egyenesen a hotelszobába vagy egy magánlakásra invitálja őt egy férfi, akin esetleg a karrierje múlhat? Megtisztelnének a művésznők, ha nem néznének annyira hülyének bennünket, hogy elhiggyük ezeket a tündérmeséket. Hogy is szól a névtelen szerző limerickje? „Egy kis hölgy a Trent partján, lent, / jól tudta, hogy az mit jelent, / ha így szólnak: »Drága, / meghívnám egy teára.« / Jól tudta, mit jelent – de ment.”
Mentek bizony. És most ők tetszelegnek a lázadásra buzdító áldozat szerepében. A szexuális zaklatás erkölcstelen és ocsmány dolog, és nagyon helyes, ha a szatírok elnyerik méltó büntetésüket, a kiközösítést, indokolt esetben a szabadságvesztést. De a leleplező-igazságosztó mozgalom akkor volna hiteles, ha a valódi és erkölcsös áldozatok állnának az élére, nem pedig azok, akik a kávéház helyett a szállodaszobában kortyoltak bele a teába, és pénzért meg hírnévért cserébe vakargatták a disznófejű nagyúr lapockáját.