Charles Gatinak csodálatos álma volt. Hillary Clinton amerikai elnök a Fehér Házban fogadta Tóth Bertalant, Magyarország új miniszterelnökét.
– Gratulálunk a magyar ellenzéki összefogásnak, vége az Orbán-rendszernek! De ne feledjük, az amerikai nyomásgyakorlásnak is szerepe van abban, hogy ma mindketten itt állhatunk – mondta Clinton elnök a megjelentek előtt.
– Csak egy kis külső lökés kellett Orbán irányított demokráciájának! Nem lesz többé antiszemitizmus és romaellenesség – vetette oda a meghívottak soraiban helyet foglaló Gati Sneider Tamás külügyminiszternek, e tiszta szívű demokratának, akit a Jobbik delegált az MSZP–Párbeszéd–Jobbik–DK–Együtt–LMP-kormányba, amelyet – igaz, nulla képviselőjével – momentán a Momentum is támogat. Kezet ráztak.
Ám az ébredés fájdalmasra sikerült. Gati ugyan nem változott az éjszaka folyamán rusnya bogárrá, mint Gregor Samsa, de a híreket, amelyeket a számítógépén látott, legalább annyira kínosnak találta, mintha páncélhátán fekve, ízelt lábaival kapálózva ő lett volna Franz Kafka antihőse. Elsőnek az a hír került a szeme elé, amelyben azt olvasta: a Fehér Házban Donald Trump (úristen, hát akkor mégsem Hillary Clinton?) telefonon hívta Orbán Viktor miniszterelnököt, hogy gratuláljon újabb választási győzelméhez. – Micsoda??? Újabb győzelem? És máris felhívta? – tajtékzott az egész életében az amerikai–magyar kapcsolatok előmozdításán fáradozó, erre időt és energiát sohasem sajnáló idős politológus. – Újra megválasztották volna?
Amikor személyesen dr. Miklós K. Radványi, a Frontiers of Freedom elnevezésű amerikai alapítvány alelnöke üzente meg Orbánnak, nem máshonnan, mint a Népszava szerint Trump belső köreiből, hogy egy diktátor? Vajon mi történhetett?
Áramszünet lett volna a pusztán, hogy a magyarok nem értesültek erről? Nem értik az idők szavát? – füstölgött Gati, aki biztos volt abban, hogy ő viszont érti. Hálátlanságot is érzett, nem is leplezte. Nem azért küldtek az amerikás magyarok a 60-as években annyi nejlonharisnyát az óhazába, hogy aztán később semmibe vegyék a véleményüket! Rebellis, lelketlen nép a magyar! Soros György is vett nekik iskolatejet, aztán most meglett a hála!
De a hírfolyam nem ismert irgalmat. A következő hír szerint Wess Mitchell (helyettes) államtitkár – aki régebben még élesen Orbán-ellenes megnyilatkozásokat tett – most Brüsszelben arról beszélt: az Obama-kormány Magyarország-stratégiája nem vált be, a bírálatok mellé a budapesti kormánnyal való együttműködést kell a mérleg másik serpenyőjébe helyezni. Mitchell emellett demokratikusan megválasztottként aposztrofálta az Orbán-kormányt.
– Hülye ez? – toporzékolt Gati. „Milyen demokratikus? Nem olvasta az ÁNTSZ- vagy, mi is az, EBESZ-jelentést a magyar választásokról?” Egy ponton kétsége támadt, hogy egyáltalán ugyanarról a Mitchellről van-e szó. Összehasonlította a „rossz zsaru” Mitchellt a „jó zsaruval”, ám semmi kétség: ugyanaz a texasi arc, egy Leonardo di Caprióba oltott Brad Pitt nézett vissza rá a videofelvételeken.
A hírfolyamnak még ezzel sem volt vége. David Cornstein, az Egyesült Államok új képviselet-vezetője az első budapesti interjúját adta, mégpedig a Magyar Időknek, vagyis annak a lapnak, amely magyar kormányzati forrásból elsőnek számolt be januárban arról, ő lesz majd Donald Trump elnök első budapesti nagykövetjelöltje. Ekkor a Hungarian Free Press, Amerikában szerkesztett liberális honlap – érzékelhetően igen keveset értve a sajtó logikájából – azt írta:
„Hivatalos megerősítés híján kamuhírnek (fake news) kell tekintenünk Cornstein nagyköveti kinevezését. Ha igaznak bizonyul, egy elkövetkező kongresszusi meghallgatásnak fel kell tennie a kérdést: hogyan tudhatott a magyar kormány a kinevezésről a fehér házi bejelentés előtt?”
Cornstein nagykövet, aki tegnap adott fogadást Budapesten az Egyesült Államok függetlenségének 242. évfordulója alkalmából, és ezzel először jelent meg hazánkban a szélesebb körű diplomáciai nyilvánosság előtt, a Magyar Időknek egy teljességgel új megközelítésről beszélt az amerikai diplomáciában és hazánk vonatkozásában.
– Személyesen is zavaró volt látnom, hogyan alakultak a kapcsolataink az elmúlt durván tíz évben. Látni, hogy egyáltalán nincs párbeszéd az Egyesült Államok és Magyarország között. Egyszerűen nem volt kommunikáció, amit őszintén szólva nem is értettem. Részese lettem a folyamatnak, amellyel teljességgel felszámoljuk ezt az állapotot. Első feladatom megmutatni Magyarország kormányának, különösen pedig a népének, hogy ami eddig volt, az a mára nem érvényes – fejtegette az új amerikai misszióvezető. – Ha vannak is nézetkülönbségeink, azt nem a médiában kell szétkürtölni, hanem a két kormány képviselője leül, megbeszéli, mi a probléma, és megoldásra próbál jutni. Barátok vagyunk. A személyes barátaimmal sem mindig voltam azonos véleményen. Természetes, hogy vannak nézetkülönbségek országok között – fogalmazott.
Mi történik? A ma születésnapos Egyesült Államok visszatalál a diplomácia eredeti gyökereihez: tetszik vagy sem, a misszióvezető feladata az, hogy elsősorban a fogadó állam vezetésével keresse a kapcsolatot.
Elég érdekes lett volna, ha az egyik első újkori diplomata, az angol Sir Henry Wotton, aki a XVII. század elején hosszú ideig képviselte uralkodóját Velencében, e szavak kíséretében érkezett volna meg az itáliai városállamba: „Scusi, van önöknél ellenzék? Mert elsőként hozzájuk akarok fordulni!”
Ehelyett Wotton a dózse palotáját kereste fel. Budapestről 1994 januárjában szállt fel a repülőgép Charles Thomasszal, a legutóbbi olyan amerikai nagykövettel, aki nem politikai kinevezett volt.
De akadt olyan elődje, mégpedig a néhai Mark Palmer személyében, aki karrierdiplomata létére kiérdemelte az első szabad magyarországi választásokat megelőzően, hogy az SZDSZ-hez akkreditált nagykövetként emlegessék. Volt az Orbán-kormány idején olyan amerikai misszióvezető is – André („Kitiltós”) Goodfriend –, aki ideiglenes ügyvivőként, nagyköveti kinevezés nélkül gerjesztette a feszültséget kétoldalú kapcsolatainkban.
(Családi okra hivatkozva később hazahívták.) Eleni Kounalakis, Barack Obama egyik itteni nagykövete nemrég arról írt: Orbán Viktor idegengyűlölő és nacionalista, és modellje sajnos terjed Közép-Európában. (Kounalakis most éppen az apukája dollármillióiból akar alkormányzó lenni Kaliforniában.)
Legalább két esetről is tudunk, amikor az amerikai kormány listát adott át a magyar vezetésnek a házi feladatokról, amelyeket meg kell oldania, ha jóban akar lenni Washingtonnal. De ki szereti az ultimátumokat? Eltéveszthették a házszámot.
Ahogy nem vagyunk Nicaragua vagy Ukrajna sem, hogy csak elég pénzt és paripát kell pumpálni az ellenzékbe, elég tüntetőt kell megfizetni, és máris kész a kormányváltás. A harmadik kétharmados Fidesz-győzelem most kijózanító Washingtonban is: Budapesten az Orbán-kormánnyal kell egyezkedni.
Legfőbb ideje volt, hogy új szelek fújjanak a magyar–amerikai kapcsolatokban.