A minap az angyalföldi József Attila Művelődési Házban mutatták be Lengyel László Angyal karddal című könyvét, amely a szerző 1988 és 2016 között írt újságcikkeit tartalmazza. Magára a szerzőre fölösleges külön szót vesztegetni. Aki ismeri, úgyis tudja, kivel van dolga, aki nem, az pedig úgysem kíváncsi rá. Az előbbiek valószínűleg teljes létszámban ott is voltak az alkalomhoz képest nagyszámú közönség soraiban. Ott volt többek között Patai Mihály, a bankszövetség elnöke, Surányi György egykori jegybankelnök, Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács elnöke, Nagy Zoltán, a Gazdasági Versenyhivatal egykori elnöke, ott volt Kuncze Gábor, Magyar Bálint, Kósáné Kovács Magda egykori politikus, Fodor Gábor, az egykori SZDSZ egykori elnöke, Szigetvári Viktor egykori és mostani senki, ott volt Mester Ákos, a 168 Óra egykori főszerkesztője és Tamás Ervin, az egykori Népszabadság vezető újságírója.
Csupa egykori pénzember, egykori politikus, csupa egykori újságíró, kivételt egyedül Kovács Árpád és Patai Mihály képeztek, őket, úgy látszik, a diktatúra sem tudta visszarettenteni a megjelenéstől. A díszes társaság szinte mindent elárul a körülrajongott szerzőről, akinek a fentebb bűnös szűkszavúsággal elintézett életútja szinte önmagától, akaratunk ellenére is kibontakozik lelki szemeink előtt és juttat eszünkbe olyan régi bölcsességeket, hogy madarat tolláról, embert barátjáról ismerni meg, továbbá hogy minden zsák megtalálja a maga foltját.
Egy könyv megjelenése rendes körülmények között örömmel tölti el íróját. Ám az angyalföldi ünnepelt egyáltalán nem tudott örülni. Ehelyett hol az újonnan megválasztott amerikai elnököt ócsárolta: „A Brexitet se hittem, Trumpot se hittem, erre most itt állok, és Donald Trump vigyorog.” Hol temetői hangulatot árasztva siratta a csődbe ment Népszabadságot és önmagát: „Most fordul elő huszonöt év óta először, hogy nincs hová írnom. Nincs se rovatom, se újságom. A magamfajta értelmiségi a mai Magyarországon ilyen helyzetben van. Magyarországon 2010 óta került az értelem és tudás, hordozóikkal együtt, a megvetés szemétdombjára.” És végezetül mindezen szörnyűségekért természetesen a mostani kormányt okolta, azt rágalmazta, talán az ünnepi eseményre való tekintettel kerülve a személyeskedést: „Nem is kellene sok embert begyűjtenie a mostani hatalomnak, hogy végképp semmi se legyen. Törökországban megcsinálták, itt is megcsinálhatják. Egy lépésre vagyunk tőle.”
A szerzőnek két dalnoka, két méltatója is volt. Az egyik Spiró György, akiről személyes érintettség okán szintén legyen elegendő annyi, hogy aki ismeri, úgyis tudja, kivel van dolga, aki nem, az úgysem kíváncsi rá. Viszont a másik laudátor, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, akinek a hetvenedik születésnapjára írt megemlékezés mellesleg szólva a kötet befejező darabja, megér egy hosszabb misét. A katolikus főpap Spiróval együtt természetesen az egekig magasztalta védencét, kiemelve az irodalmi idézetek, parafrázisok, bibliai példázatok tanúsága szerint briliáns stílusát, példának állítva mai mártíromságát, amit azzal tetézett, hogy a prófétákat mindig is megkövezik.
Először is, demokratához illő módon tisztázzunk valamit. A pannonhalmi főapátnak szíve joga megválogatni baráti társaságát. Szíve joga olyan eseményekre eljárni, amilyenekre csak akar, és ott azt mondani, amit csak akar, és az ír neki születésnapi laudációt, aki csak akar. Katolikus emberként viszont néhány dolgot nem értek. Vajon bencés püspökként hogyan árulhat egy gyékényen olyan emberekkel, akiknek a legtöbbje, ha teheti, lábbal tiporja a szakrális értékeket? Akiknek a legtöbbje kézzel-lábbal tiltakozik az iskolai hittanoktatás ellen, sőt, ha érdekei úgy kívánják, hazug módon egyéb galádságok mellett azt terjeszti, hogy a klerikális reakcióval egybefonódott Orbán-kormány például mindenki számára kötelezővé akarja tenni a hitoktatást. Persze, akkor már egészen más a leányzó fekvése, akkor már nem firtatják, hogy ki kivel fonódik egybe, ha ennek a klerikális reakciónak az egyik tagja történetesen éppen az ő társaságukban van és az ő igéiket hirdeti.
Főapát úr! Hogyan fújhat egy követ olyanokkal, akik éppen most indítottak rágalomhadjáratot Lázár János miniszter ellen, amiért a mezőtúri református kollégiumban azt merészelte mondani, hogy az egyházi iskolákban jó magyarokat és jó keresztyéneket, illetve keresztényeket kellene nevelni? A fennhatósága alatt álló Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban talán nem ez a cél? Mert ha igen, akkor nagyon rossz társaságba jutott. Parafrázisokat, bölcsességeket én is tudok ám bőven. Például, hogy korpa közé keveredett. És aki korpa közé keveredik, azt köztudottan megeszik a disznók. Vagy csak úgy került bele a díszes társaságba, mint Pilátus a krédóba? Azaz véletlenül. Nem hinném. Mert akkor nem hagyná szó nélkül védence olyan hazugságait, hogy Magyarországon már-már a bebörtönzés veszélye fenyegeti őt és a hozzá hasonlókat, és nem adna alá lovat a prófétai mártíromság felemlegetésével. Tényleg komolyan gondolja, hogy egy Lengyel László bármilyen szinten párhuzamba állítható az első keresztény vértanúval, Szent Istvánnal, akit a hitéért halálra köveztek?
Ez az én hitem szerint szentségtörés. Komolyan gondolja, hogy egy politikai elvakultságtól vezérelt ember gyalázkodó, gyűlölködő, rágalmazó cikkeiben jogosan lép fel Isten haragjának megtestesítőjeként, amint azt a kötet címe, az oly hangzatos Angyal karddal sugallja? Lengyel László szavahihetőségét nagyban minősíti, hogy már 1994 előtt azt jósolta, hogy Boross Péter miniszterelnök elhalasztja a választásokat és katonai puccsot hajt majd végre.
Főapát úr! Karácsony szent idejében vagyunk. A csendes áhítat idejében. Ha teheti, imádkozzon az angyalföldi könyvbemutatón megjelentek közül különösképpen azokért, akik gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással a legtöbbet vétkeztek ez ellen az ország ellen, de emiatt egy szemernyi lelkifurdalást sem éreztek, és soha nem is fognak érezni. És imádkozzon értem is, aki legalább tudatában vagyok földi gyarlóságomnak még e cikk megírása miatt is.
A szerző író, műfordító, a Nagyvilág szerkesztője