Gondolom, a csőd fogalmát nem kell megmagyaráznom senkinek. Magyarország például 2008-ra sodródott a csőd szélére, hála a szocialisták és az SZDSZ elszabott kormányzásának, amelyhez már csak kegyelemdöfésként társult a gazdasági világválság. Tehát nem is olyan régen tanúi lehettünk egy csődállapotnak.
Miért ne hinnénk el, hogy az irodalomban is bekövetkezett ez a csődállapot? Hiába tiltakoznak és sivalkodnak területfoglalásról, feljelentőbrigádról, diktatúráról azok, akik ezért felelősek, a tények önmagukért beszélnek: a kortárs magyar irodalmat nagyságrenddel kevesebben olvassák, mint a rendszerváltás előtti és utáni években, a kortárs szépirodalom eladási, olvasási, népszerűségi mutatói szánalmasak.
Na mármost, az én egyszerű székely elmém szerint ha valami sikeres, akkor annak az eredményei évről évre jobbak. Ez nem bonyolult. De mivel a példányszámok évről évre csökkentek, a megbecsülés nemkülönben, itt bizony nem beszélhetünk sikerről.
Persze rögtön lehetne érvelni azzal, hogy közben volt egy digitális forradalom, megváltozott a világ, sokkal nagyobb az irodalom konkurenciája, mint annak előtte, amikor egyike volt a kevés szórakozási lehetőségnek. De hát a konzumidiotizmus globális elterjedése kinek köszönhető? Talán nem a neoliberalizmusnak? Mégis, toljuk ezt most félre, és tegyük föl a kérdést: minden digitalizáció és globális idiotizmus ellenére nem lehetett volna jobban helytállni?
Dehogynem. Ha az lett volna a cél. Számos módszere van annak, hogy az irodalmat megszerettesd másokkal, és ha árucikként kezeled, ugyanúgy lehet reklámozni, mint bármi mást. Csakhogy a tömegkultúra eluralkodásának korszakában az irodalom meg sem próbálta fölvenni a versenyt a tömegkultúrával, nem próbált meg izgalmasabb lenni annál és korszerűen csomagolni magát – hanem elitizálódni kezdett.
Az irodalmi szakmába – és az egyetemekre – begyűrűztek a perverz, szakbarbár irodalomelméleti irányzatok. Felsorolásukkal nem fárasztom a kedves olvasót, mert ismeretük szükségtelen, sőt kifejezetten fölösleges egy kiművelt emberfő számára. Öncélú szellemi maszturbálások ezek, amelyek nem az irodalomról, hanem önmagukról szólnak.
(Mint a problémát unott felsőbbrendűséggel ismerő és eltartott kisujjal prezentáló kiváló filozófus, Emil Cioran mondta: „Az a költészet, amelynek nincs más tárgya, mint önmaga, gyorsan kimerül és untatja az olvasót.”) Az irodalomtudománynak és -kritikának daliásabb időkben egy célja volt: közvetíteni az olvasók felé.
Elmondani nekik, hogy mit és miért érdemes elolvasni és segítséget nyújtani azoknak, akik esetleg egy-egy mű mélyebb értelmeire is kíváncsiak voltak, vagy arra, hogy mások miként látják-értelmezik a kedvencüket. A kritika (amely nem kritika volt, jóval inkább ajánlás) nyelvezete ugyanúgy érthető volt, akárcsak az irodalmi műveké, és egy igazán jó kritikának szépirodalmi erényei is voltak. De az az élvezetes, olvasmányos stílus, ami például Gyulai Pál vagy Szerb Antal irodalomtörténeti munkáit jellemezte, eltűnt. Az én diákkoromban – a 90-es évek közepén – Szerb Antal már tabunak számított, mert laikus volt és nem tudományos!
A 90-es évek közepétől az irodalmi folyóiratokat gyors ütemben elfoglalták az olyan irományok, amelyekből az, aki nem végzett bölcsészkart, általában csak a kötőszavakat értette. Ez máris a folyóiratok népszerűségének a csökkenéséhez vezetett. Főképp hogy maga a szépirodalom is gyors ütemben kezdett egyre elvontabbá, olvashatatlanabbá válni. Közeledni a szakma felé – és távolodni az olvasótól.
A kortárs magyar szépirodalom gyors ütemben intellektualizálódott-elitizálódott – rossz értelemben mégpedig, mert nem okosabb lett, hanem érthetetlenebb –, és az írók rövidesen már nem a közönségnek kívántak megfelelni, hanem az irodalmi köröknek. Ahogy egyre inkább az államilag támogatott szakma tartotta el őket, és egyre kevésbé a közönség, úgy veszítették el a függetlenségüket, és úgy hatalmasodott el rajtuk egyre inkább a publikálási lehetőségeket, pénzt és elismeréseket-díjakat osztó szakma.
A helyzet a 90-es évek közepétől folyamatosan romlott, és a 2000-es évek közepére már olyan beltenyészetté torzult a kortárs magyar irodalom, amelyben alig akadtak üdítő kivételek. És milyen az istenadta nép?
Hát olyan, hogy ha valamit nem ért, vagy nem érdekli, azt nem olvassa.
Míg az írók és az interpretátorok gőgösen együtt unatkoztak, és unalmas gőgjükkel vagy gőgös unalmukkal egyre inkább elriasztották az olvasókat, a lektűrírók és a celebek az égvilágon mindent elkövettek, hogy a közönség megvásárolja a könyveiket – és bizony sikerrel is jártak. A szépirodalom rovására.
Így jutottunk el oda, hogy néhány 50-150 példányban eladott könyvvel, lojalitással és kapcsolati tőkével „híres”, befutott íróvá lehetett válni. A szakmában.
Olyanokat díjaztak, kanonizáltak, olyanok képzelik magukat meghatározó alkotóknak, akiket gyakorlatilag senki sem olvas. Sebaj, az apró részletekkel nem foglalkozó, nagyvonalú állam megtámogatja a könyv kiadását, megtámogatja a néhány tucat, jobb esetben pár száz ember olvasta folyóiratokat, amelyekben a kanonizáláshoz szükséges méltatások megjelennek, megtámogatja a közönség nélküli közönségtalálkozókat, és megtámogatja a díjakat is.
Folytatom: megtámogatja a mű idegen nyelvre való lefordítását és kiadását is valamely hasonszőrű, beltenyészeti külföldi kiadónál, amely ugyanannyit értékesít belőle, mint amennyi magyarhonban elkelt, de máris lehet világsikerről kinyilatkozni – és akkor tán itthon is elkezdik vásárolni, mert azt olvasták, trendi, márpedig ki ne szeretne trendi lenni? Az más kérdés, hogy elolvasni nem bírja, de ott van a polcán – így hát aki meglátogatja, láthatja, hogy menő kortárs magyar irodalmat olvas.
Summa summarum, ebben a kialakult rendszerben akár a Kossuth-díjig is el lehetett jutni úgy, hogy közben még a művelt olvasói réteg sem hallott az illető szerzőről, és nemzetközi sikerekkel ékeskedni, miközben a fordítón kívül más nem ismerte a nevét. És ez senki másnak nem került pénzébe. Csak a magyar adófizetőnek, aki ebből az irodalmi „élményből” teljesen kimaradt.
A körülmények – a tömegkultúra és a konzumidiotizmus, valamint a digitális forradalom – valóban nem kedveztek az irodalomnak, de nem jelentenek mentséget ilyen mértékű térvesztésre.
Főképp hogy mindeközben folyton ott járt-kelt pozitív példaképpen a Kárpát-medencében például Kányádi Sándor, aki tízezer számra adta el a könyveit annak köszönhetően, hogy nem volt rest fölkeresni az olvasóit, ellátogatni hozzájuk és bebizonyítani nekik, mennyire fontos a vers a magyar embernek. (Nem pedig gőgösen várni a szakma által előszeretettel elefántcsontnak nevezett, de valójában kukoricacsutkából épült toronyban, hogy zsenialitása a trónusa elé vonzza a híveket.)
Kányádi példája bizonyítja, hogy van igény a szépirodalomra, csak meg kell tudni szólítani a közönséget. Nincs mentség: a történelem, az idő és az olvasók előbb-utóbb elszámoltatnak.
A vád ezúttal az irodalom hűtlen kezelése, az irodalom mint nemzeti szellemi vagyon elherdálása. Történelmi és metafizikai szinten értelmezhető bűn, a legsúlyosabbak közé sorolható, különösen egy olyan kultúrában, mint a miénk, amelyben az irodalom vezető szerepet játszik.
Későn (túl későn) vált a közbeszéd központi témájává, de most már valóban el kellene kezdeni az igazi újraértékelést, amelyet – ellentétben a rendszerváltás utáni időszakban véghezvittel – nem a klikkek ideológiai és piaci érdekei mentén volna szükséges végrehajtani, hanem a nemzet érdekeit figyelembe véve.
A nemzet érdeke pedig tiszta és egyszerű: jó irodalma legyen, amellyel azonosulni tud, amelyből tanulhat, és amely szórakoztatja, izgalomban tartja. És az is érdeke, hogy egyetlen értékes alkotója és egyetlen remekműve se sikkadjon el. Lehetőséget kell adni mindenkinek, aki arra érdemesnek tűnik – holtaknak és élőknek – egy új megméretésre.
(Annak idején, a 90-es években az összmagyar irodalom szlogenje folyamatosan fennforgott, végül csupán álomnak bizonyult, ugyanis egyesek érdeke egy kisebb, kézben tartható, irányítható-manipulálható irodalom volt, és aki ide be akart kerülni, jobban tette, ha Budapestre helyezte át a főhadiszállását és igyekezett mindenféle elvárásoknak megfelelni. Ezt nem mindenki akarta vagy tudta, a jó mű pedig sokak esetében nem bizonyult elegendőnek.)
Lehet, hogy az összmagyar irodalom és egy objektív irodalmi kánon eszméje most még/ma még utópia, de vagyunk néhányan, akik újra nekifutnánk ennek a kihívásnak, és közben elkötelezett szívvel reménykedünk, hogy még nem késő. Az ugyanis a nagy gond, hogy az ítélkezést már előttünk elkezdték: az olvasók ítélkeztek, elfordultak a szépirodalomtól.
Úgyhogy lassan kármentésről beszélünk, nem is kultúrharcról.