Fehér hollónak számít az a saját közegében is elismert szociálpolitikus, aki képes a liberális értelmezési ketrecből kilépve, a józan hétköznapi tapasztalattal összhangban súlyos társadalmi krízisekben segíteni. A Máltai Szeretetszolgálatot fertőzte meg legkevésbé a szakma nagy részét jellemző liberális elfogultság.
A szív és a józan ész a máltaiaknál kéz a kézben jár, és ez alig remélt eredményekhez vezet, a legnehezebb terepeken is. Alább számos példán át igyekszem megmutatni, hogy Vecsei Miklós alelnök gondolkodásmódja szinte teljesen belesimul azokba az erőfeszítésekbe, amelyekkel a polgári kormányzat az öngondoskodás irányába igyekszik terelni a rendszerváltás megpróbáltatásai következtében reményvesztett passzivitásba süllyedt polgártársainkat.
A veszprémi „pokoli toronyként” ismert magasházban 2009-ben már nem volt se víz, se villany, a kazánokat ellopták, a ház térdig állt a szemétben. A máltaiak vásároltak itt egy lakást, munkatársaik beköltöztek, s a gyerekekkel foglalkozva, rajzolva, játszva kerestek kapcsolatot a többi lakóval. Hétéves jelenlétük eredményeként a házban újra működnek a közműszolgáltatások, s a lakók nyolcvan százaléka fizeti a közös költséget.
Vecsei Miklós szerint mindennek az alapja, hogy az embereknek újra lettek céljaik, egy kicsit jobban akartak élni. A minden problémát a „szegénység” fogalmába gyömöszölni igyekvő főáramú szociálpolitikusokkal szemben Vecsei világosan mutat rá a nyomor és a szegénység közötti különbségre.
A szegény családban még élnek a szeretet kötelékei, van kitűzött cél, a szegénységből még vissza lehet kapaszkodni. Nagyon kemény munkával, de az ember megteremti a holnapját, és van jövőképe. A nyomorúság ott kezdődik, ahol megszűnik minden más cél, és csak egyetlen parancs marad: túlélni a mai napot. Vecsei Miklós mentes a többség hibáztatásának értelmiségi hozzáállásától. Egyszerű ténynek tekinti, hogy „egy koszos cigányputri láttán a legtöbb embernek az az első kérdése, miért nem takarít ki az anyuka”. Megadja a magyarázatot: nem azért, mert igénytelen és lusta, hanem azért, mert még soha senkit nem látott takarítani. „De ez csak akkor derül ki, ha ott vagy és beszélgetsz vele.”
Vecsei Miklós vitába száll azokkal a szakmabeliekkel és ideológusokkal, akik a jogkiterjesztő ráolvasás módszerével vélik áthidalhatónak a világ felgyorsuló változásai során tragikussá szélesedett kulturális szakadékot, amelynek amúgy még a létét is jobbára eltagadnák. Munkatársaival a realitásokból indul ki: „Mi van azzal, aki nem tud úrrá lenni a gondjain? Annak is adjuk oda a pénzt, hogy aztán vigye el tőle a pályázatíró vagy az uzsorás?” Ezért nem szoktak osztogatni, inkább arra próbálják rávenni az embereket, hogy együtt csináljanak valamit, amitől nekik jobb lesz.
Másrészt nyitogatja azok szemét is, akik a nyomorra a jóléti erkélyről rátekintve mondanak ítéletet, empátia és türelem híján, amely erények pedig a máltaiak sikereinek kulcsai. És sikereiket a legreménytelenebb nyomortelepeken érték el Jelenlét programjukkal: Miskolcon a Lyukóvölgyben és a számozott utcákban, a tatabányai Mésztelepen, Pécsett a György-telepen, a monori cigánytelepen. S 2016 nyarán a kormány rájuk bízta a két legelesettebb magyar falu, a csak cigányok által lakott Tiszabő és Tiszabura működtetését.
Vecsei Miklós egyszerű természetességgel fogalmazza meg a szociális munka nemzetstratégiai tétjét, azt a dilemmát, amelyet egyesek etnikai uszítással exponálnak, míg mások ellenkezőleg, tabusítani igyekeznek: „Harmincöt év múlva a keresőképes, aktív korosztály harmadát-felét tehetik ki a szegénysoron felnövekedett emberek. Az pedig már senki számára nem lehet közömbös kérdés, hogy ez a tömeg eltartó lesz vagy eltartott.” Abszolút elismerendőknek nevezi a kormány erőfeszítéseit, hogy a legtöbb gyermek a középosztályba szülessen, és ezeknek a törekvéseknek szerinte pozitív eredményei is lesznek. Méltányolja a kormány ideológiai viták kereszttüzében álló felzárkóztatási törekvéseit. A kötelező óvodáztatás, a bölcsődei rendszer kiszélesítése, a Biztos Kezdet Gyerekházak komoly eredményt hozhatnak.
Szegregációs ügyekben ítélkező bírók vagy propagandisták is elgondolkodhatnának a következtetésén: „Amíg van szabad iskolaválasztás, addig lesz szegregáció is. Gondoljunk csak bele, hol húzódik a határ, ha a tehetősebb cigány szülők is elviszik a gyerekeiket. Éppen itt érhető tetten, hogy nem etnikai kérdésről beszélünk, hiszen a fizetőképes roma szülők gyerekeit a másik iskolába felveszik. Ha a származás lenne döntő, ez nem működhetne. De működik.” Vecsei Miklós iszonyú károsnak nevezi a nyíregyháza-huszár-telepi görögkatolikus felzárkóztatóiskola bezárását elrendelő bírói döntést. A lecsúszás rémével küszködő vidéki tisztes szegények aggodalmait komolyan veszi és átérzi. „Az arisztokratikus okoskodás csak olaj a tűzre.” Kiállását nehéz rasszistázással elütni, hiszen egy olyan szervezet nevében szólal meg, amely hétszázötven kistelepülésen felügyel gyerekesélyprogramokat. S ahol a máltaiak jelen vannak, ott az iskolában végzett diákok mind továbbtanulnak.
A szeretetszolgálat hajléktalanügyben is a józan ész nevében foglalt állást: „Jogszabályokra volna szükség, amelyek kötelezik a hajléktalanokat, hogy fedél alá húzódjanak a hideg elől. Ma még ugyanis alkotmányos jog az utcai fagyhalál.” Szerintük az Alkotmánybíróság döntéséből „nem az olvasható ki, hogy a hajléktalanoknak az utcán kellene maradniuk, hanem ennek épp az ellenkezője, az, hogy megfelelő módszerekkel kell segíteni őket”. Több ízben elismerik a hatósági erőfeszítések eredményeit: „A hajléktalanok már hihetetlenül sok szolgáltatást vehetnek igénybe. A magyar rendszer a krízisautókkal, nappali-éjjeli melegedőkkel, a fedél nélkül élőknek kialakított egészségügyi ellátással és mozgó orvosi szolgálattal európai szinten is kiemelkedő.” „Kelet-Európában még csak hasonló sincs.” „A főpolgármester határozott fellépése nélkül nem lett volna új fővárosi hajléktalanügyi koncepció, s nem jött volna létre 700 új férőhely.” Az elmúlt két évben 700 ember került az utcáról szociális intézménybe.
Hajléktalanügyben is megértően viszonyulnak az átlagember aggodalmaihoz: „Igaza van annak, aki tehetetlen dühében azt mondja: nem normális, hogy emberek laknak az utcán, miközben kaphatnának ellátást.” Ugyanakkor a máltaiak megmutatják az érem másik oldalát: „Sokan azt mondják a nyomorban élő emberekre, hogy nem akarnak dolgozni. De nem erről van szó: már nem tud akarni. Nincs célja, nem látja az értelmét, hogy valamiért megfeszüljön. A máltaiak ezért próbálják elérni, hogy a vegetáló állapotot felváltsa újra a küzdés, az akarás, a cél keresése.”
A botrányos helyzetet többtucatnyi olyan hajléktalan generálja, akik képtelenek együttműködni, időnként agresszívak és elutasítanak mindenfajta segítséget, így a probléma a szociális munka eszközrendszerével már nem kezelhető. Ezért a máltaiak nem zárkóznak el a szociális munka eszközrendszerén túli megoldásoktól sem.
Folyamatosan egyeztetnek a rendőrséggel (amelyet Vecsei Miklós a legjobb partnerüknek nevezett), a mentőkkel és a közterület-felügyelettel. 400-500 körül van azon hajléktalanok száma, akik a főváros cégeinél kaptak munkát.
És a máltaiak egyik sikeres modellprogramja Tarnabodon együttesen tesz sikeres erőfeszítést a hajléktalanok és a cigányság integrációjára: az üres házakba letelepített hajléktalanok és a falu munka nélküli cigányai egy elektronikai hulladékbontóban dolgoznak úgy, hogy a vállalkozás immár támogatás nélkül működik.
Jogvédelemmel vagy hatósági eszközökkel ezt utánozza, aki tudja!
A szerző újságíró