Ma már senki sem vitatja, hogy korunk legnagyobb biztonságpolitikai kihívása a migráció. Nap mint nap látjuk a híradásokban, ahogy észak-afrikai bevándorlócsoportokat vet partra a víz Szicíliában, vagy ahogy az üldöztetés elől menekülő rohingyák tömegesen kelnek át Banlgades és Mianmar határán.
Bár a legnagyobb fejtörést az illegális bevándorlás okozza, bőven akadnak olyan államok is, amelyek a törvényes keretek között zajló népvándorlásnak akarnak véget vetni. A reguláris migráció elleni küzdelem talán legékesebb példája az uniós kilépés kapujában toporgó Nagy-Britannia.
A londoni belügyminisztérium nemrég egy meglehetősen drasztikus bevándorláspolitikai tervvel állt elő, amelynek értelmében a brexit után az alacsonyan képzett uniós munkavállalók legfeljebb két évig, képzett társaik pedig akár 3–5 évig maradhatnak a szigetországban.
A beharangozott intézkedések között az is szerepel, hogy a tanulás céljából érkező EU-állampolgárok beutazására korlátozás vár, sőt ezentúl a már megszokott személyigazolványos módszer helyett csak útlevéllel léphetünk a border control túloldalára. A rokonság szintén siránkozhat a Nagy-Britanniában élő családtagok után, ugyanis London a család fogalom újradefiniálását is céljául tűzte ki, nehogy európai álrokonok árasszák el a függetlenségét frissen visszanyert országot.
Ha nem ismernénk Theresa May és kabinetjének brexitstratégiáját, bizony kezdhetnénk aggódni a százezer honfitársunkért, aki ma Nagy-Britanniában keresi a kenyerét.
Mert épp ez a lényeg: a miniszterelnök asszonynak aligha van kész terve a brexit levezénylésére. Elég csak egy pillantást vetnünk a szóban forgó belügyminisztériumi dokumentumra, amely a szigetország mellett oly sok európai államban pánikot keltett. A 82 oldalas tervezet telis-tele van az „erről később születik döntés” és „fontolóra vesszük” frázisokkal. Hogy mikor születnek meg azok a bizonyos döntések, vagy hogyan és kik veszik fontolóra a Nagy-Britanniába történő bevándorlás szigorítását, az a jövő zenéje.
A londoni kormány jelenlegi brexit-iránymutatásai a belpolitikának szólnak, és éppen hogy elegendők az újabb politikai földrengés elkerüléséhez. Röviddel a bevándorláspolitikai tervezet megszellőztetése után nemhiába cikkezett a brit sajtó arról, hogy az EU felé mutatott szigor kizárólag a konzervatív párt hard brexiter (a kemény brexittel szimpatizáló) tagjainak megnyerésére irányul.
Emlékezetes, hogy pár hete már tanúi lehettünk egy hasonló politikai paródiának: amíg Theresa May a svájci Alpokban nyaralt (!), az EU-barát brexittárgyalók majdnem megegyeztek egy 36 milliárd font összegű brexitszámláról.
A The Telegraph azt írta az esetről: az uniószimpatizáns diplomaták szerint nem volt más lehetőség elmozdulni a politikai patthelyzetből, és lendületet adni a kilépési tárgyalásoknak. Nos, a puccskísérlet elbukott, az euroszkeptikusok hazatértek a nyaralásból, a Brüsszel és London közötti alkufolyamat pedig továbbra is áll.
A May-nyaralás alatt történt egy másik, utólag egészen megdöbbentő politikai baki. Philip Hammond pénzügyminiszter (aki egykor a miniszterelnökhöz hasonlóan a brexit ellen kampányolt) a BBC-n kedélyesen beszélt arról, hogy a brexitet követheti majd egy átmeneti időszak, így a bevándorláspolitikai szabályok sem fognak egy csapásra megváltozni.
„Sok minden változatlan marad a kilépés után” – hangzott el. Bár Európában nyilvánvalóan örülnének a Hammond által vázolt happy endnek, sokkal lényegesebb, hogy több mint egy évvel a brexitreferendum és hat hónappal a brit kilépési szándék hivatalos jelzése után az Egyesült Királyság vezetése még mindig összevissza beszél.
Legyen szó a brexitszámláról, vagy a mozgásszabadság felszámolásáról, ezen a ponton nem tudunk biztosat állítani arról, hogy milyen formát ölt majd a brit kilépés. A bevándorlás amúgy is rendkívül kényes kérdés, a brit belügyminisztériumi dokumentumban pedig az áll: az Egyesült Királyság továbbra is mély és különleges kapcsolatra törekszik az Európai Unióval.
Bárki is komolyan gondolja, hogy Brüsszel rábólint a békés válásra, ha a szigetország másodrendű polgárokat csinál az EU-s bevándorlókból, és elvágja őket a brit munakerőpiactól?
Egy tavalyi konferencián Brüsszelben ugyanez a kérdés elhangzott. A velem szemben ülő (egyébként magas rangú) spanyol diplomata a jogcsorbítás lehetőségére mosolyogva csak annyit válaszolt: Nagy-Britannia próbálkozhat az uniós mozgásszabadság ellehetetlenítésével, de Spanyolországban is él háromszázezer brit nyugdíjas.
Számomra itt vált egyértelművé, hogy Brüsszel nem fog fejet hajtani a különutas szigetország akarata előtt. Ha pedig kicsit is hinni lehet a pletykáknak, és Michel Barnier uniós brexitfőtárgyaló valóban Jean-Claude Juncker székébe vágyik, a francia diplomata a végsőkig harcolni fog az EU-állampolgárok jogaiért.