Egy református középiskolában a legtermészetesebb dolog a bocskai. Az érettségire készülő diákok már a szalagavató idejére gondoskodnak arról, hogy legyen ilyen ruhájuk, akár varratják, akár kölcsönzik, akár előveszik a családi örökséget. A városi ballagáson messziről látszik, hogy a bocskais osztályok csak a refisek lehetnek, senki mások.
Soha egyetlen diákunktól sem hallottam, hogy bármilyen más ruhában szívesebben ballagna. Az iskolát és a várost elhagyva viszont már problémák vannak: egyetemistáktól jöttek olyan visszajelzések, hogy kirúgták őket a vizsgán a bocskai miatt, így nem merik felvenni az érettségi öltönyt vagy kosztümöt.
Talán szélsőjobboldalinak nézhetik a gyerekeinket – gondoltam én, amikor erről értesültem. Bizonyára vannak olyan egyetemi tanárok, akik számára a Bocskai-viselet a MIÉP-hez kötődik, amely párt nem lehet népszerű az értelmiségi elitben.
Emlékszem, amikor Csurka István és társai még bent ültek a parlamentben, a legfegyelmezettebb frakcióként, mindannyian fekete bocskaiban. Valamennyien jelen voltak, soha nem olvastak újságot, nem telefonoztak és nem használtak laptopot, nem beszélgettek és nem kiabáltak közbe az üléseken.
Talán körülöttem is ezért fagyott meg a levegő, amikor egy alkalommal érettségi elnökként a fekete bocskaimban jelentem meg egy táblacserével ismét egyházivá vált középiskolában. A hangulat az ebédidőre már feloldódott, így az egyik kolléganő meg is kérdezte tőlem, hogy mi „ezt” viseljük odahaza? Később megtekintettük együtt az ő kis házi iskolatörténeti múzeumukat, ahol a régi egyházi lánygimnázium tanulóinak egyenruhájából is volt egy példány: egy szilvakék bocskai fekete zsinórral…
Mi, tanárok nagyon kedveljük ezt a viseletet, különféle fazonú és színű ünneplőket csináltattunk, és sok dicséretet kaptunk érte mindenfelé, de másféle reakciókat is.
Néhány éve iskolánk híres diákjának az emléktábláját avatták Budán, ahová városunkból is szép számban felutaztunk az ünnepségre. Iskolánk egyik vezetője természetesen a fekete bocskaiját viselte. Az utcán az egyik járókelőtől az alábbi megjegyzést kapta: „kerikális fasiszták”. Koszorús költőnk dédunokája elkeseredetten kommentálta: „Ez Budapest.” Elmondtam neki, hogy az a poén az egészben, hogy a „klerikális fasiszta” kollégám édesapja véletlenül erdélyi zsidó holokauszttúlélő volt.
Néhány napja a Kossuth téren is bocskait viselt valaki. Hát erről jutott eszembe mindez. Ideje lenne, hogy igazán divatba jöjjön ez a viselet.
A szerző pedagógus