Gyorsan szeretném tisztázni, hogy nem áll szándékomban pénzügyi elemzővé, valuta- és devizaszakértővé változni. A bitcoin nevű virtuális valuta, illetve a hozzá kapcsolódó számos más hasonló digitális fizetőeszköz (kriptovaluta) jelentősége azonban politikai, politológiai szempontból is érdemes a figyelemre. Éppen ezért úgy gondolom, megér egy cikket ez az új jelenség ebből a szempontból is – túl a pénzügyi lehetőségeken.
Politikai és politológiai szempontból a következőkre érdemes felfigyelni. A bitcoint először egy Nakamoto Szatosi nevű vagy álnevű valaki vagy valakik bocsátotta/bocsátották ki immáron kilenc évvel ez előtt, 2009. január 3-án, közvetlenül a 2008-as pénzügyi világválság kirobbanása után.
Amerikai és más szaklapok elemzése szerint a kibocsátás kiindulópontja az volt, hogy az amerikai jegybank (Federal Reserve, Fed), a nagy kereskedelmi bankok, s egyáltalán az államok – elsősorban is az amerikai, amely parírozott a gigabankoknak – nem megbízható szervezeteknek bizonyultak, amelyek az állampolgárok érdekei ellen dolgoztak. Éppen ezért a cél az volt, hogy jöjjön létre egy olyan fizetési rendszer, amely felszabadul a pénzügyi és az őket kiszolgáló politikai elit befolyása alól, s kifejezetten a polgárok közötti közvetlen, szuverén kapcsolatrendszerre alapuljon.
Ebben a digitális rendszerben mindenféle politikai vagy pénzügyi hatalmak befolyásolása nélkül, szabadon, közvetítők nélkül zajlanak az ügyletek, a vásárlók és a vevők egymással végzik a tranzakciókat, s természetesen befektetések is vannak.
A technikai részletekbe – éppen a hozzáértés hiánya miatt – egy pillanatra sem merülnék el, inkább azt emelném ki, hogy ebben az állampolgári pénzkereskedelemben (így nevezném egyelőre) megszűnnek a bankok által leemelt járulékok, kezelési költségek, tranzakciós díjak, tehát roppant olcsóvá válik a rendszer.
Itt kell megemlítenünk, amit a közgazdászok – mint Boros Imre, Lóránt Károly, Bogár László, Csath Magdolna és mások – pontosan tudnak, hogy a világ pénzügyi életében akkor következett be paradigmatikus fordulat, amikor az amerikai Fed állami tulajdonból átment magántulajdonba.
A nagy bankárdinasztiák – élükön a Rotschildokkal – már évek óta arra törekedtek, hogy megszerezzék a szövetségi jegybank feletti felügyeletet, és ezzel megkaparintsák a pénzkibocsátás monopóliumát. Ez kulcskérdés volt, hiszen amíg az állam rendelkezik a jegybank felett, addig a közérdek, az állampolgárok érdeke irányítja a pénzügyeket, ám ha a magánbankok megszerzik azt, akkor a közérdek helyébe lép a magánérdek, s innentől a magánérdek, a profit irányítja a folyamatokat országos méretekben, illetve, az Egyesült Államok súlyának megfelelően, világméretekben is.
Az amerikai állam sokáig ellenállt a gigabankok követelésének, utóbbiak azonban végül sikerrel jártak. A végeredmény: 1913. december 23-án lezajlott a szavazás, egy nappal karácsony előtt; a kongresszus végül megszavazta a törvényt, amely alapján a Fed és a bankjegykibocsátás monopóliuma a legnagyobb bankárdinasztiák kezébe került, élükön a Rotschild családdal.
1913 óta több mint egy évszázad telt el, s ez idő alatt a magánbankok rendszere gigantikus jövedelmeket halmozott fel. Lényeges dolog, hogy a második világháború utáni időszakban a pénzügyi világelit elérte, hogy az egyes nemzetállamok jegybankjai, még ha nem is kerültek magántulajdonba, mint Amerikában, legalább is függetlenek legyenek az államtól, s ezt törvények garantálják; ráadásul a nekik dolgozó – tulajdonukban lévő – nagy médiumok és sajtóorgánumok mindezt úgy tálalták, hogy a liberális demokrácia egyik alapfeltétele a jegybanki függetlenség.
Magyarra lefordítva: függetlenség az állam által garantálható közérdektől, nemzeti érdektől. Ezt a mantrát olyannyira sikerült elterjeszteniük, hogy még az angolszász politológiai szakirodalom is a demokrácia kritériumai között említi.
A nemzetközi gigabankok a pénzkibocsátás jogának felhasználásával, illetve a semmilyen törvény és jogszabály által nem korlátozott spekulációs tevékenységükkel elképesztő gazdasági és pénzügyi hatalomra tettek szert az elmúlt évtizedekben.
Kamatpolitikájukkal eladósították nemcsak az állampolgárokat és a vállalatokat, hanem az államokat is. Ennek következtében pedig óriási vagyonkoncentráció alakult ki a világban. Voltaképpen az történt, hogy az államok és az állampolgárok kiszolgáltatottjaivá váltak a gigabankoknak, olyanoknak, mint a Barclay’s vagy a Goldman Sachs, még akkor is, amikor nem tudtak róla.
Mindezt tetézte az, ami a 2008 őszén kitört pénzügyi világválság nyomán következett be. A Lehman Brothers bukása dominóhatásúnak bizonyult, sorban dőltek be a cégek, a pénzügyi rendszer a szakadék szélére került. A gigabankok nem voltak hajlandók hitelezni, s végül az amerikai állam beadta a derekát: ismét óriási összegekkel, az állampolgárok adóbefizetéseiből megtámogatta a bankokat (hiszen: too big to fail – túl nagy, hogy bedőljön).
A válság átkerült Európába is, s a nagybankok – „hála” a szabad pénzkereskedelemnek – mérgező pénzfeleslegekkel árasztották el az itteni pénzpiacot is, amelynek következménye volt többek között az államok eladósodása; Magyarország ekkor vett fel húszmilliárd euró kölcsönt az IMF-től, az EU-tól és a Világbanktól.
Ekkor mindenki azt hitte, hogy az államok, az Egyesült Államok, az Európai Unió tanulnak a bankok csődjéből, s hathatós, erőteljes jogszabályokkal útját állják a spekulációs pénzügyi műveleteknek, a „buborékoknak”, s ez által visszanyerik ütőképességüket, önállóságukat a pénzpiaccal szemben. Ám nem így történt: kisebb próbálkozások után minden maradt a régiben, a piac uralma nemhogy gyengült, hanem megerősödött az állammal szemben.
Nos, ekkorra érlelődött meg a bitcoin mint az állampolgárok közötti pénzügyi kereskedelem koncepciója, s indult el a folyamat 2009 elején. Azóta kilenc év telt el, s a bitcoin, illetve a hozzá kapcsolódó egyéb virtuális valuták forgalma elképesztő mértékben megnövekedett.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy jelen pillanatban már a világ minden táján – Európától Amerikáig, Afrikától Ázsiáig – óriási tömegek léptek és lépnek be a rendszerbe. Nem véletlen, hogy e kriptovaluták teljes tőkepiaci értéke decemberben hatszázmilliárd dollár volt, azonban e cikk írása napján már mintegy nyolcszázmilliárdon áll. Ezen nem kell csodálkozni: egyre többen ismerik fel a rendszerben rejlő lehetőségeket. Természetesen az emberek elsöprő többsége a nagy pénzügyi nyereség reményében vásárol bitcoint vagy más ehhez hasonló kriptovalutát, viszont az elemzőnek azt kell bemutatnia, hogy itt ennél többről van szó.
A világ helyzete ugyanis úgy írható le, hogy a (pénz)piac–állam–társadalom kapcsolatrendszerében a piac uralkodó helyzetbe került, s maga alá gyűrte az államokat és az állampolgárokat (a társadalmat). A nemzetállamok igyekeznek kitörni ebből a kalodából, ám e téren még izzasztó csaták és küzdelmek várhatók, s a végkifejlet nem világos.
Itt lép be a bitcoin által az állampolgári pénzkereskedelem, más néven a társadalmasított pénzrendszer. Ez a rendszer nem szembemenni akar a pénzügyi világelittel, hanem egyszerűen kikerülni azt, ezzel szüntetve meg a világhatalmát.
Alternatív rendszert épít fel, amely egyszerűen nem létezőnek tekinti a Rotschildok, Goldman Sachsok, Fedek és Barclay’sek, valamint a Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS (Bank for International Settlement) világát, helyette szinte újrakezd mindent elölről. A társadalom lép fel tehát a pénzpiac uralmával szemben, mintegy helyettesítve az államokat.
Nem véletlen azonban, hogy Kína és Oroszország igyekszik ellenállni az új állampolgári pénzrendszer kiépülésének. Putyin már törvényileg szabályozná a bitcoin és társai kibocsátását, Kína pedig elrendelte az ország kriptovaluta-tőzsdéinek bezáratását. Miért is?
Azért, mert Kína és Oroszország egy ideje már tervbe vette és azon dolgozik, hogy a még mindig a világ tartalékvalutájának számító dollárt (a petrodollárt) felváltsa a jüan vagy a rubel, igyekeznek is egymás között már nem dollárban kereskedni az olaj- és földgázpiacon.
Itt azonban látnunk kell, hogy az eleddig egypólusúnak számító világ többpólusúvá tételéről van szó, vagyis az Egyesült Államok hatalmának ellensúlyozásáról két másik birodalom (Kína, Oroszország, s a hozzájuk csatlakozók, például BRICS-országok) által. Ez akár kecsegtető is lehet a világnak, tény azonban, hogy a két birodalom szándékaival szemben konkurenciának számít az állampolgári pénzkereskedelem kialakulni látszó új rendszere.
Három fontos pólus látszik tehát napjainkban: az Egyesült Államok, amely őrizni akarja a világuralmát és a dollár pozícióját, Kína és Oroszország, amelyek ellenpólusok kívánnak lenni, illetve a bitcoin körül megjelenő állampolgárok, akik le akarnak válni a spekulációkra, járulékokra, manipulációkra és kiszolgáltatottságra épülő piaci világrendről.
Persze semmi, így a kriptovaluták története sem fekete-fehér. De érdemes felfigyelni erre a XXI. századi, merőben új perspektívára.
A szerző politológus