A közép-európai országok nem voltak sem gyarmatosítók, sem pedig gyarmatok. Ellenben a tervgazdasági modell építésében, ha akarták, ha nem, részt kellett venniük. Történelmi útjuk tehát nagyon messze elkerülte a tőkeáramlás nemzetköziesített kapcsolatait. Nem is volt olyan ok, amely egy ilyen részvételt kellően igazolt volna. Az első világháborút megelőzően nagy részük az európai mércével mérve is vezető ipart és gazdaságot építő Monarchia alatt egyesült, míg a második világháborút követően egy teljesen eltérő alapokra épülő gazdasági berendezkedést fogadtak el.
Ebből fakad, hogy újoncnak, mondhatni egészen zöldfülűnek számítottak, amikor tucatjával kezdték aláírni – vagy íratták velük alá – a külföldi beruházások védelmét garantáló, javarészt kétoldalú nemzetközi szerződéseket még a rendszerváltozást megelőző években. Ezekről a nemzetközi szerződésekről egyáltalán nem volt tapasztalatuk, sőt ekkor még nem is alakíthattak ki olyan átfogó gazdaságpolitikai elképzelést, amelyben ezek a nemzetközi szerződések valós szerepet játszhattak volna. Ismeretük és várakozásuk pedig csak rendkívül korlátozott mértékben lehetett.
Mégis ezek a nemzetközi szerződések vezették be őket a modern kori világba. Olyannyira, hogy jelenleg a beruházásvédelmi szerződések egynegyede valamelyik volt szocialista, kelet- vagy közép-európai államot érinti, amely az előbbiek fényében igen beszédes adat.
Az 1980-as évtized második felében a főszerepet vitathatatlanul Ronald Reagan amerikai elnök játszotta, aki – a többség tétovázásával ellentétben – elég bátor volt ahhoz, hogy Európa keleti felének méltóságát visszaadva megmutassa, hol a vége a szovjet totalitárius elnyomásnak. Ugyanakkor a győzelem euforikus hangulatában még kevesen gondoltak arra, hogy a szocializmus jelenléte egyfajta önkontroll gyakorlására kényszerítette a nyugati üzleti köröket. Az ellensúly kimozdítása önmagában nem feltétlenül azt a remélt jóléti egyensúlyt hozza meg a közép-európai államoknak, amelyet nyugat felé tekintve korábban mindig is láttak.
Utólag ezért igencsak elgondolkodtató, mit is értettek, érthettek akkoriban azon a sokat idézett mondaton, hogy új világrend formálódik, amelyben az állami cselekvések mércéje a nemzetközi jogállamiság lesz. Vajon csak az államok közötti konfrontációk, fegyveres konfliktusok és agressziók rendezettebb és hatékonyabb kezelését? Vagy ennél jóval többet?
Például azt, hogy a tőkemozgások védelmére létrehozott választott bíróságok hatáskörüket megerősítve nemzetek bíráivá válnak és egy olyan nemzetközi jog formálásába kezdenek, amely egy meghatározott ideológia mentén a beruházások külföldi tulajdonosainak egyéni jogait részesíti előnyben az állam szuverenitásához tartozó gazdaságszabályozási és politikaformálási szabadság rovására. Ez utóbbi forgatókönyv látszik beigazolódni a közép-európai országok történetében is.
A huszonegyedik század első évtizedeiben született döntések sora alapján körvonalazható, hogy a választott bíróságok egy meghatározott szabadpiaci felfogás terjesztése és érvényesítése érdekében törekszenek befolyásolni a közép-európai országok szuverén választási lehetőségeit. Az egyik klasszikus példát az ügyek azon csoportja jelenti, amelyben a beruházók, sőt még csak a beruházni szándékozók keresetére a privatizációs politikát vették górcső alá.
Az elsősorban Lengyelországot és Magyarországot érintő ilyen ügyekben a választottbírói fórumok a privatizációs politika befolyásolására törekedtek. Így például abban az esetben, amelyben egy német cukorgyár szándékozott felvásárolni az állami kézben lévő lengyel cukorgyártás meghatározott hányadát abban a reményben, hogy Lengyelország uniós csatlakozását követően igazán nyereséges üzlethez jut. A lengyel kormány azonban végül átgondolva politikáját, cukorgyárainak csak kisebbik részét értékesítette.
A nemzetközi bíróság döntésében erre fel kimondta, hogy Lengyelország politikája a német cukorgyárral szemben nemzetközi mércével mérve nem fair, és még egy szándékolt felvásárlást sem lehet kirekeszteni a német–lengyel tőkevédelmi szerződés védelme alól. A bíróság ezzel az érveléssel valóban nem egy garanciát érvényesített, hanem az államok legbensőbb kormányzásához tartozó kérdést nemzetköziesítette. Ez pedig különösen fájdalmas a közép-európai országok tekintetében, amelyekben a tervgazdasági múlt miatt a mai napig nincs politikai és közéleti konszenzus a köz- és magántulajdon helyes arányáról. Ezért nevezik őket átmeneti gazdaságoknak.
Ellentmondásokban is bővelkednek ezeknek a fórumoknak a döntései, amelyek legékesebb példája a Ronald Lauder amerikai befektető csehországi, TV Nova-médiaberuházásából fakadó vita volt. A hirdetésekből befolyó bevételek egyenlőbb elosztása érdekében a 90-es évek végén Csehország újraszabályozta médiapiacát.
A befektetővel ekkortájt bontott szerződést a csehországi partnercége, aminek következtében Ronald Lauder csatornája kiszorult a piacról. Lauder két különböző eljárást is indított: az elsőt a saját nevében az amerikai–cseh nemzetközi egyezmény, a másikat pedig a beruházását formálisan tulajdonló cég nevében a holland–cseh nemzetközi szerződés alapján.
Az ugyanazt az ügyet vizsgáló két választott bíróság egymásnak ellentmondó jogi következtetésre jutott: míg az első Csehország javára ítélt, a második megállapította felelősségét, és végül az éves egészségügyi költségvetésének megfelelő összeget fizettetett ki vele.
Ez az eset nemcsak azért sajnálatos, mert a jogászkodás eredményeként egy küszködő ország közpénze vándorolt milliárdos befektetőhöz, hanem legfőképpen azért, mert teljesen ellentmondásos jelzéseket adott a szabályozási reform jogosságáról. Ez pedig ismét csak érzékenyen érinti a közép-európai országokat, ahol megszilárdult minták híján a piacszabályozások folyamatos igazításának igénye erősebb.
Végül a közelmúlt egy hazai esete érdemelhet említést, amelyben a magyar piacra lépő portugál beruházó által felvásárolt kekszgyár üzleti mutatói nem az elképzeltek szerint alakultak és fizetésképtelen helyzetbe sodródott, majd a szabályok szerint felszámolási eljárást folytattak vele szemben. A beruházó keresetére a portugál–magyar megállapodás alapján eljáró választott bíróság lényegében azt állapította meg, hogy a hazai csődjog adta lehetőségek nemzetközi mércével mérve nem tekinthetők fairnek.
Azon túl, hogy sem a külföldi beruházások engedélyezésének, sem pedig azok védelmének nem lehet célja az üzleti sikertelenség orvoslása, még egy további, messze vezető kérdés is felmerül: egyáltalán mi igazolhatja, hogy napjainkban egy unión kívüli nemzetközi bíróság két uniós tagország viszonylatában történt tőkemozgás alapján az egyik ország harmonizált jogrendjét megítéli?
Vagy vannak egyenlőbbek az egyenlőknél?
Látványos a 80-as évek végi „euforikus átgondolatlanság” hagyatékából fakadó zűrzavar. De sajnos azon túl, hogy látványos, igen költséges is, és jelen formájában a közép-európai országok szuverenitását feleslegesen erodálja. Ezek az országok egy jogi aknamező közepébe sétáltak bele, amikor a kormányzásuk bizonyos szeletei feletti végső ellenőrzést olyan nemzetközi választott bíróságoknak privatizálták, amelyek tagjai javarészt a szabadpiaci gondolkodásnak megfelelő sztenderdeket törekszenek kikényszeríteni.
Egy tágabb kontextusban szemlélve, a külföldi tőkeimport mögött mindig valamilyen gazdasági kompromisszum húzódik, amely előnyök mellett általában hátrányokkal is jár. Egy tudatosan kidolgozott gazdaságpolitika részeként a beruházásokat védő szerződéseknek helye lehet bizonyos tőkevonzások elősegítésében.
Ugyanakkor látni kell, hogy a gazdasági kompromisszumokon felül ennek további komoly jogi ára van, mert megfagyasztja az állam azon jogát, hogy saját gazdaságának bizonyos szeleteit szabadon szabályozza. Éppen ezért valós gazdaságpolitikai stratégia nélküli kritikátlan elfogadásuk – mint ahogy ez a közép-európai országokban a 80-as évek második felétől kezdődően történt – a szuverenitás erodálásának elfogadhatatlanul magas ára.
A szerző jogász-közgazdász