Az 1946–47-es béketárgyalásokon mindennél fontosabb volt az elcsatolt/elcsatolandó területek kérdése vagy a jóvátétel fizetésének mértéke, továbbá a csehszlovákiai magyar lakosság kitelepítésének az ügye. A katonai rész szerepe igazán csak a békeszerződés megkötését követően értékelődött fel.
Mindennek tükrében érdemes szemlélni az 1947-es párizsi békedelegáció katonai bizottságának a tevékenységét, illetve a béke megkötését és ennek előzményeit. A béketárgyalások előtt a nagyhatalmak tárgyalásokat folytattak Magyarországgal. 1946. június 27-re született meg a Külügyminiszterek Tanácsának ülésén (Kümt) a magyar békeszerződés-tervezet utolsó változata, amely a békekonferencia elé került.
A konferencia 1946. július 29-én kezdődött meg, ennek során a katonai ügyeket egy bizottság tárgyalta. A többihez hasonlóan ez a bizottság is módosításokat javasolhatott, amelyet a Kümt hagyhatott jóvá. A vesztes államok képviselői 1946. augusztus 20-ig adhattak be a tervezetükhöz módosító indítványokat.
Szeptember 30-án foglalkozott a katonai bizottság a magyar üggyel, ennek során sok vita nem volt, a katonai részt a plenáris ülésen október 12-én fogadták el.
Ezt követően ismét a Kümthöz került a béketervezet, ekkor már az amerikaiak pontosan szabályozni akarták a szovjet utánpótlást ellátó alakulatok számát, illetve az Olaszországból való kivonulásért cserébe a Magyarországról és Romániából történő szovjet csapatkivonást kérték. Mindennek tükrében érthető a hazai fegyveres szervekkel kapcsolatban folytatott kommunista politika. 1946. december 6-án a Kümt átadta a békék szövegét a szerkesztőbizottságnak.
A magyar békeszerződés katonai része és ennek magyarázata a következőket tartalmazta.
1. Az ország csak a belső és a határvédelemhez szükséges, összesen hetvenezer fős haderőt, kilencven repülőgépet tarthatott, de bombázót nem.
2. Ez évi 45 ezer főnyi újonctartalék kiképzését biztosíthatta.
3. A hadseregen kívül nem lehetett katonai kiképzést folytatni. „Tilos az általános jellegű katonai előképzés és utóképzés a haderőn kívül. Minden, a hadseregen kívüli szervezetben tilos a katonai kiképzés.”
4. Tilos volt a következő típusú fegyverzet, polgári eszköz rendszeresítése: német vagy japán fejlesztésű katonai és nem katonai repülőgép, atom- és rakétafegyver, kivéve bizonyos torpedók, tengeri akna (folyami nem), tengeralattjáró, motoros torpedócsónak, különleges típusú rohamgép, illetve az ilyenek kikísérletezése.
5. Hadianyagot csak saját célra gyárthatott az ország.
6. A megmaradt hadianyagokról való rendelkezést is szabályozták, nem lehetett német eredetű hadianyagokat gyártani és német vagy volt német állampolgárokat katonai munkára alkalmazni.
7. Magyarországnak a későbbiekben a szövetségesekkel együtt kellett működnie, hogy német területen kívül Németország nehogy újra felfegyverkezzék.
8. Az ország ENSZ-tagságát követően a haderő létszáma módosítható volt.
9. A hadifoglyokat mihelyt lehetségessé vált, haza kellett szállítani.
A küldöttségnek csupán részeredményeket sikerült elérnie, így a haderő állományát nem negyven-, hanem hetvenezer főben állapították meg. A magyar békedelegáció megállapítása sajnos helytállónak bizonyult:
„Véleményünk szerint minden magyar kérdés annyiban érdekes, amennyiben a nagyhatalmak szempontjából is értékkel bír.”
Ezt bizonyították a későbbi események is.
Már a béketárgyalásokon érezhető volt a szövetségesek közötti feszültség, amely leginkább abban mutatkozott meg, hogy sem a német, sem pedig az osztrák békében nem tudtak egymással dűlőre jutni. A nemzetközi viszonyok nemzetközi iszonyokká válása a későbbiekben csak tovább fokozódott azzal, hogy a Szovjetunió blokád alá vonta Nyugat-Berlint, majd 1950-ben kirobbant a koreai háború.
Magyarországot talán ennél is rosszabbul érintette a Szovjetunió és Jugoszlávia elhidegülése, hiszen az ország földrajzi helyzeténél fogva nyomban az „első vonalban” találta magát.
A fentiek miatt a Szovjetunió 1948-tól már teljesen a hozzá becsatornázott Magyarország erőforrásait is igyekezett minél inkább igénybe venni, a békeszerződés szövege ekkor már nem számított.
A magyarhoz hasonlóan a bolgár és a román haderő is meghaladta a békeszerződésben megszabott mértéket, 1953-ra 140, illetve 250 ezer főssé vált. A haderő létszámának emelkedése mellett a hadiipari kapacitások, fegyverzet gyártása, hadianyaggyártás terén is több esetben túllépték a hetvenezer főnek engedélyezett mennyiséget. A békeszerződés kilencven repülőt engedélyezett, bombázót nem lehetett rendszeresíteni, ehhez képest 1953-ra összesen 750 repülőgép alkotta az ekkor már Magyar Néphadseregre keresztelt haderő légi flottáját.
Amit a magyar hadiipar nem tudott gyártani, azt szovjet importból szerezték be. Ugyanakkor katonai kiképzést nemcsak a haderőben, hanem a Szabadságharcos Szövetség keretein belül is tartottak, akárcsak a Magyar Kommunista Párt 1947-re már 24 ezer főre rúgó párthadseregében. Mindebből látható, hogy a nagyhatalmak még az általuk írt békeszerződéseket is felülírták, amennyiben érdekeik úgy kívánták azt.
A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa