Figyelemre méltó könyv jelent meg (Frank Füredi: A célkeresztben: Magyarország. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2017) az európai közösség vezető testületei és a magyar álláspontok közötti vitáról. Arról, hogy miért hívei a brüsszeli bürokraták a multikulturalizmusnak, és miért tekintik a magyar migrációellenes álláspontot káros nacionalizmusnak. Mitől olyan viszolyogtató ezt a könyvet olvasni? Mert rádöbbenti az embert, hogy a nyugati fő politikai áramlat véleménye nem kizárólag ad hoc ténybeli hazugságokon és felületességen alapszik, hanem tudatos ideológia.
A populizmust az egész Európát fenyegető ragályos betegségként emlegetik, amelynek legfőbb gócpontja itt van. A Financial Times újságírója szerint Orbán a bírói függetlenséget támadja, és olyan autoriter államokat követ, mint Oroszország és Kína. Egy másik brit újságíró vádat koholt Magyarország ellen, mert nem engedjük be a bevándorlókat, színleg nem véve észre, hogy a britek is ugyanígy tesznek a La Manche-csatornán átkelni akarókkal.
Az Independent egyik szerzője pedig a migránsokkal eljáró magyarokat az eichmanni intézkedések nyomán a zsidókat készségesen Auschwitzba szállító magyarokhoz hasonlítja. A kerítésépítés főbűn, pedig azt a norvégoknak meg a baltiaknak elnézik. Színtiszta kettős mérce ez, mint minden Magyarország elleni bírálat a sajtótörvény (2011) óta.
Füredi szerint az EU célja az Európai Egyesült Államok megvalósítása, és ez már régen, a mi felvételünk előtt eldőlt. Magyarországról nézve ezt mi másképp látjuk: azt hisszük, még van esélye a szuverén államok szövetségén alapuló modellnek is, ahogyan az alapító atyák gondolták. Nem kétséges azonban, hogy a mind szorosabb unió állandó zsolozsmázásával az Európai Egyesült Államokat próbálják beadni nekünk. Azért nagy kár, hogy a britek kiválnak, mert a független tagállamok koncepcióját ők képviselték legerőteljesebben.
Az egységesülés fő akadálya, hogy a tagállamok az európai értékeket nem értelmezik egységesen. A nemzeti és vallási hagyományok feltámasztásától kezdettől fogva visszariadtak, de még az erkölcs emlegetésétől is. Azt az EU minden vezetője érzi, hogy az EU „normatív hatalma” (alkalmazkodásra késztető ereje) megfogyatkozott, és ennek az ellensúlyozására végeznek mindenféle mutatványokat.
A diktatúra, amelyben 1990 előtt éltünk, olyan erőszakolt nemzetköziséget kényszerített ránk, amelyben a nemzeti múlt emlegetése is tilalmas volt. Mi az, hogy most ismét bűn? Mi az, hogy a múltat újból végképp eltörölni akarják – ezt mi már hallottuk! –, és nem értik a kelet-európaiak ragaszkodását történelmükhöz, hagyományaikhoz?
Most a történelmi múlt helyébe inkább egy „konstruált normatívát” ültetnek. A nemzetállami lojalitás helyébe az „alkotmányos patriotizmust” állítanák, amely szenvtelen törvényi passzusokból próbálja a ragaszkodás szellemét előcsiholni a múltjában összeforrott nemzet iránti hűség helyett.
Az EU Jürgen Habermas filozófiája alapján egyre inkább a múlt teljes megtagadásának álláspontjára helyezkedik. A szerző világosan érzékelteti, hogy a nyugat-európai posztmodern értelmiség a múlt eltörlését szorgalmazza. Mintha az Internacionálé szövegét követnék! Európa igazi történelmét 1945-től számítják, s úgy vélik, azok a tendenciák, amelyek a holokauszt tragédiájához vezettek, általában a nacionalizmusra vezethetők vissza.
Az európai történelmi hagyományokat annak az abszurd nézetnek a nevében vetik el, amely szerint ezek szükségszerűen vezettek a gázkamrákhoz. A mai nyugati politikusok egyszerűen szabadulnának a nemzettől: az 1945 előtti világot kizárnák a hagyományok köréből. A régebbi múltat egyre inkább szégyenletesnek illik nyilvánítani. Ebben a nácizmus mellett a gyarmatosítás és Hirosima emléke is szerepet játszik, de furcsa módon a kommunizmusé nem. A holokausztot minden ép erkölcsű ember nagyjából ugyanúgy ítéli meg, vagyis mélységesen elítéli, azonban mégsem alkalmas arra, hogy innen kezdve számolják Európa történelmét, feledve minden korábbi hagyományt, így Európa keresztény gyökereit is.
A Nyugat nem tesz különbséget patriotizmus és sovinizmus között. Ugyanakkor különbséget tesz a kommunizmus és a fasizmus áldozatai között. Az előbbieket nem illő súllyal kezeli! Fel se fogják Recsk, Hortobágy s a gulag szenvedéseit! Nem értik Kelet-Közép-Európa ragaszkodását történelmi hagyományaihoz, szembeállítják azt egy nemzetek feletti jogi képződmény normájához való lojalitással, ami – szerintük – jövőorientált magatartás lenne.
Nem értik. Hát persze. Az ő történelmük más volt. Mi, magyarok – és úgy általában mi, kelet-európaiak – sajnálatos módon mindig kissé Európa lekezelt részét jelentettük. Ezért van, hogy a mi gulagjaink nem azonos értékűek a Nyugat szemében a holokauszttal; ezért nem értik meg, hogy a nemzeti érzés nálunk – kényszerűen – milyen hatalmas megtartóerőt jelentett Európát is védő történelmi harcainkban. Ők saját maguktól dobták el az EU-ban kereszténységüket: mi meg akartuk önmagunkat tartani, s ezért tartottuk meg eddig legalábbis a kereszténységet, jobban, mint a nyugat-európai testvérnemzetek. Még a kommunizmus évei alatt is. Mi kipróbáltuk a szocialista diktatúrát, náluk viszont néhány futó esztendő volt a háború alatt a nemzetiszocialista megszállás.
De messzebbre is visszamehetünk az időben. Nekik a legnagyobb háborúzgatásaik során is csak töredék akkora hadsereget kellett fenntartaniuk, mint Mátyásnak az oszmán ellen. Ezt a terhet is a magyar nép viselte. A középkori török hódítás azért nem hatolt messzebb Nyugat-Európa felé, mert a keleti rész országai saját testükkel fogták fel. Önmagukat, családjaikat, vagyonkájukat védték, ahogy tudták – de ezzel védték a Nyugatot is. Nem véletlenül szóltak délben a harangok Európa-szerte évszázadokon át a nándorfehérvári győzelem óta.
Fogalmuk sincs a Trianon-trauma mértékéről. Lengyel testvéreink tudják, mit jelent az, amikor darabokra szaggatják a hazájukat. Egészen a megszűnésig. Csoda-e, ha velük megértjük egymást? Ismétlődött a történelem akkor is, amikor Jaltában, felosztva a világot, a békesség kedvéért minket az orosz érdekszférában hagytak. Olyan kísérleti nyulaknak, amelyeknek szenvedéseiről a Lajtán túli boldogabb vidékeken született embereknek fogalmuk sincs. Sajnos – vagy hála istennek? – lassan már a mostani kelet-európai fiatalságnak se.
A Nyugat egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, hogy ennek az alkunak köszönhető, hogy nekik módjuk van békésen, demokratikusan fejlődni. Mi a negyven évig tartó kísérlet kárait mindmáig nem hevertük ki. Mennyire mások voltak odaát a lehetőségek! Jól mutatja, hogy akik a XX. század derekán elmentek az országból, sokra vitték. Hogy csak közgazdász nagyjainkra gondoljunk: hárman is angol lordságig jutottak, egy másikuk az Amerikai Közgazdasági Társaság elnöki tisztjéig. És sokan az egyetemi katedráig. Aki viszont itthon maradt, azok közül nem egyet megölt vagy börtönbe vetett a fasizmus. Ha ezt az időszakot netán mégis túlélte, akkor a kommunista rezsim mindent elvett tőle: a vagyonát, az egzisztenciáját, a tudományos fokozatait. Megdöbbentő listát tudnánk sorolni!
Ami nálunk 1945 óta tőkepazarlásban kiesett, azt soha senki nem pótolta. A kommunizmusban elmaradt béremeléseket, az alacsony bérszintet a nyugatiak 1990 után a piacnak tudták be, s épp oly habozás nélkül kihasználták, mintha azok a világ bármely más részén lévő nyomorúság következményei lennének.
Pedig itt, Európában, annak a keleti részén ez nem lett volna törvényszerű. Ez a térség sokkal fejlettebb volt, mint számos fejlődő világbeli gazdaság. Az ok egyértelműen a diktatórikus tervgazdaságnak való alávetettségünk volt. A mi rendszerváltáskor megörökölt alacsony béreinkben semmi szerepe nem volt a piaci mechanizmusnak. Próbált volna meg valaki a kommunizmusban magasabb bérért sztrájkolni…
A könyv egyik legérdekesebb epizódja a hírhedt Robert William Seton-Watson indítékairól szól, aki a XX. század elején a legbefolyásosabb nyugati Magyarország-szakértőnek számított. Ebben a könyvben azzal a megállapítással találkozunk, hogy Seton-Watson magyargyűlöletét antiszemitizmusa motiválta. Mint Füreditől megtudjuk, a magyar uralkodó elitet elsősorban azért bírálta, mert hagyta, hogy a zsidók domináns szerephez jussanak a politikában és a kultúrában. Seton-Watsonnak nemzetiségeink elnyomatása fájt a legjobban, így az volt a meggyőződése, hogy a „magyar iga” egyre inkább zsidó igává vált számukra.
Seton-Watson tehát Magyarországnak nem a kibontakozó itteni antiszemitizmus miatt, hanem annak ellenére lett ádáz ellensége. Sajnos a trianoni szerződésben foglaltakra nagy volt a befolyása. Azzal mindenki, minden pozitív gondolkodású értelmiségi, de az egyszerű ember is egyetért, hogy voltak a múltunkban súlyos hibák.
Nem kell a történelmet isteníteni, idealizálni, de megtagadni sem. A mi közép-európai tapasztalataink sok mindent más fényben világítanak meg, mint nyugati polgártársainkéi. Minket hazaszeretetünk, hitünk tartott meg katasztrófák során keresztül. Ne kívánják, hogy azt egy nemzetközi kormányzat diktátumára megtagadjuk!
A nulladik év (1945) cezúrája mintegy megszünteti a történelmi folytonosságot. A múlt megtagadásának légkörében különösen nagyot szólt a magyar alaptörvény. Aki tagadja a folytonosságot, az nem képes tanulni a múltból. Ezzel jutunk vissza az Európai Unió és Magyarország eszmei konfliktusának gyökeréig: az alaptörvény értelmezéséig, amit az EU valamiféle kulturális bűncselekménynek tekint. Füredi szerint az EU-ban „a történelmi folytonosságon alapuló erkölcsi normákat épp azért vetik el, mert azok akadályozzák a szabálygyakorlási folyamatban összetákolt, politikailag irányított értékek terjedését”.
Az EU csupa relatív értéket istenít: a multikulturalizmust, a színességet, a megítélésmentességet. Ráadásul a gyakorlatban az értékkövetés kettős mércével van tetézve: gondoljunk arra, hogy miközben a muzulmánok a teljes nyilvánosság előtt gyakorolják vallásukat, a karácsony nyilvános megünneplése nem fér össze a politikai korrektséggel. Az EU fő morális értékei ilyképpen nem hitelesek.
Frank Füreditől megtanulhatjuk, hogy nem mi vagyunk illiberálisok, hanem azok, akik az orbáni Magyarországot célkeresztbe állították, és akik ellen Magyarország csupán védi magát: ők a világ illiberális antipopulistái.
A szerzők: Botos Katalin közgazdász, professor emerita és Lovas Rezső atomfizikus, akadémikus