A titkosszolgálat lényege a titkossága, szakmai értelemben pedig a konspirációelmélet aktív gyakorlása. Semmi nem szivároghat ki és senki illetéktelen nem férhet hozzá a titkaihoz. Amennyiben ez nem biztosítható, nem beszélhetünk titkosszolgálatról. Ebből következően a szolgálatok belső rendje, különös tekintettel a konspirációra, más intézményekkel össze sem hasonlíthatóan szigorúan szabályozott.
Egy-egy védett adathoz még házon belül is csak az arra illetékesek juthatnak hozzá. Talán abszurdnak tűnhet, de az azonos területen dolgozó kollégák is csak akkor ismerhetik meg szobatársuk konkrét ügyét vagy hálózati kapcsolatát, ha arra felhatalmazást kapnak a protokoll szerint. S persze mindennek írásos nyoma kell hogy legyen.
Mire ez a nagy titkolózás? Így védhetők azon személyek, ügynökök, akik vállalva a veszélyt együttműködnek a szolgálatokkal. Másrészt, ha dekonspiráció történik – legyen az véletlen vagy szándékos kiszivárogtatás –, elemezni tudják, hogy vajon mi volt az ok. Hol sérült a biztonság? Mit kell tenni a továbbiakban a rendszer biztonságának garantálása érdekében?
Mindez azért lényeges, mert a titkosságban az is benne foglaltatik, hogy az eredményekről, sikeres akciókról sem számol be nyilvánosan a szolgálat. Nem médiahír, ha valakit beszervezett, egy információt megszerzett vagy sikeresen hajtott végre egy befolyásolási akciót az ország nemzetbiztonsági védelme érdekében.
Az operatív tisztek nem exhibicionisták, nem potenciális celebek, akik alig várják, hogy írjanak róluk a sajtóban. Szerb Antal novellája jut az ember eszébe, aki a radír tragédiájáról írt. Mert mi is a radír tragédiája? Hát az, hogy minél tökéletesebb munkát végez, annál kevesebb látható nyomot hagy maga után.
Minőségének védjegye a láthatatlanság. A titkosszolgálati konspirációból az is következik, hogy a szolgálat, legyen az hírszerzés vagy elhárítás, soha sem nemzetközi. Kizárólag nemzeti érdekeket képvisel, még akkor is, ha időnként és bizonyos ügyekben együttműködik más, idegen szolgálatokkal. Információcsere – például a nemzetközi terrorizmussal összefüggésben – létezik, de az, hogy miként jutott valaki az általa továbbított ellenőrzött adatokhoz, milyen módon vagy milyen forrásból, arról mélyen hallgat. Ezt hívjuk konspirációnak.
Mindezek után meglepő a napokban napvilágot látott történet, amelyet Izrael miniszterelnöke, Benjamin Netanjahu osztott meg a világ közvéleményével. Állította, hogy a Moszad, az izraeli titkosszolgálat egyetlen éjszaka leforgása alatt sikeresen végrehajtott egy kiemeléses akciót Iránban. Ennek hála „fél tonna, ötvenezer oldal dokumentumhoz, 183 darab CD-hez jutottak hozzá, melyeken az iráni atomtechnológia fejlesztéséről van szó, és amelyek hitelt érdemlően bizonyítják, hogy Irán atombombát állít elő”.
A hír több mint meglepő. Egyrészt van egy zseniális szolgálat, az izraeli, amely képes végrehajtani ezt a cselekményt, és közben van egy másik, az iráni, amely tökéletesen alkalmatlan arra, hogy megvédje országa titkait. Ráadásul olyan bizalmas adatról van szó Irán esetében, amely ha napvilágra kerül, súlyosan veszélyezteti a 2015-ös nemzetközi megállapodást. Ennek felmondása Iránt ismét az elszigeteltség felé taszítaná.
Szóval Irán a deklarációval ellentétben mégsem fejezte be az atomkísérleteket – bár komoly nemzetközi megfigyelőcsoport működik az ország területén –, és még azt a lazaságot is megengedi magának, hogy az ezzel kapcsolatos dokumentációt hozzáférhetővé tegye.
A Moszad ügynökei pedig, kihasználva az iráni felületességet, kalandfilmbe illő módon egy éjszaka alatt kiderítik, hogy hol van a fél tonna anyag, arab turistáknak kiadva magukat csoportos látogatásra indulnak Iránba, puszta kézzel – hisz a határon fegyvert nem tudnak bevinni – lefegyverzik az irattárt védőket, és szuvenírnek álcázott rakományukkal visszautaznak Izraelbe. Ez még akár rendben is lenne. De! Ami minden szabályt és józan politikai magatartást felülír, hogy minderről Izrael miniszterelnöke sajtótájékoztatót tart.
A cinizmust félretéve, nézzük ennek a szakmai üzenetét. Természetesen lehetséges sikeres operatív kiemelés, amennyiben a célobjektumban vannak források, akik hozzáférnek a kívánt dokumentumhoz. Azután van egy olyan brigád, amelyik képes konspiráltan kihozni az anyagot az egyébként védett épületből. Majd egy harmadik részleg különböző módszerekkel, nem egy időben, nem együtt, és az iratokat külön-külön csomagokba rejtve kilopja a célországból.
Ami viszont a legfontosabb ezt követően, hogy mélyen hallgat minderről, hisz így tudja megvédeni az ott maradt ügynökeit, segítőit és azt a logisztikai hátteret, amellyel sikeresen tudta megoldani a feladatot. Hiszen máskor is szüksége lesz mind a kapcsolatokra, mind pedig a megoldási módokra.
Vagyis Benjamin Netanjahu bejelentése nem a sikeres akció propagandája volt, hanem egy fedett politikai játék része, amelyből jó néhányat még spekulációval is fel lehet sorolni. Például szerette volna elterelni magáról a figyelmet, mert az utóbbi időben több eljárás is indult ellene.
Vagy amerikai–szaúdi játszma kezdődik izraeli segédlettel, amelynek célja a síita Irán újbóli elszigetelése, vagy ami még elszomorítóbb lenne, egy újabb közel-keleti háború kirobbantása. A játékszer pedig – Irakban már láttuk – az úgynevezett súlyos fenyegetés az iráni atombomba képében.
Irán 2015 nyarán egyezett meg az ENSZ Biztonsági Tanácsa öt állandó tagjával, valamint Németországgal és az Európai Unióval atomprogramjának korlátozásáról az ellene életbe léptetett szankciók fokozatos feloldásáért cserébe. Fontos persze az igazság, és amennyiben Irán valóban megsérti a 2015-ös megállapodást, szankcionálni kell.
Csak a fenti történet nem alkalmas erre. Hisz sem annak formája, sem a szolgálatok alapértékeinek a védelme nem azt igazolja. A legnagyobb probléma, hogy a káoszelmélet olyan szinten kezd sikereket elérni, ami kétségbeejtően negligálja nemcsak a szakmai biztonságot, hanem a józan észt is.
Ha ezeket végleg elveszítjük, mi marad? Hogyan tovább, XXI. század?
Földi László – A hírszerző szemével és Horváth József – Az elhárító szemével összes cikkét ITT találja.