Csak mondja, mondja, ömlik belőle a szó, rám zúdítja minden csalódottságát, frusztrációját. Szidja a kormányt, az országot, persze a nép is hibás, akinek ilyen populista vezetés kell. És hogy neki mennyire elege van már ebből a magyarkodásból is. Szégyen, hogy hová jutott ez az ország, lassan már mindenkivel összeveszünk, ugye, Emmanuel Macron se látogatott el Budapestre.
Közbevágok, hogy például milyen jó viszonyt ápolunk az osztrák kancellárral, mire ő elintézi azzal, hogy hát igaz, az a „fiatalember”, az lehet, de rajta kívül senki szóba se akar állni velünk. Úgy döntök, hogy nem említem meg sem a németeket, sem az oroszokat, sem pedig az amerikaiakat azok között, akik „szóba állnak” velünk, mert attól tartok, hogy a közbevetésemtől dührohamot kapna a barátnőm a telefon másik végén.
Elhallgatásomat nyilván bátorításnak vette és most rátér a belpolitikára. Szörnyű, hogy itt mekkora a szegénység, de ő mindenekfelett ezt a hazug propagandát, ezt utálja a legjobban. A foglalkoztatási mutatókkal dicsekszünk, miközben tömegek tengődnek közmunkán. A migránskérdés meg egyenesen unalmas, neki már a könyökén jön ki, folyton ezzel rémisztgetni az embereket, noha ő például egyetlenegy migránst sem lát, amikor kimegy az utcára. Ez borzalom, ami ebben az országban folyik, foglalja össze a mondandóját, és nem is sejti, hogy szavaival lemészárol egy hosszú évek óta tartó barátságot.
Évekkel ezelőtt nagyon hasonlóan láttuk a világ dolgait. Mi változott, hogy már csak elbeszélünk egymás mellett? Lehet, hogy már akkor észbe kellett volna kapnom, amikor legutóbb azt hallgattam tőle, hogy mennyire nő Angela Merkel népszerűsége, és nem mertem – nem mertem! – ellentmondani, hogy megelőzzek egy sehová sem vezető vitát.
Ahogy leteszem a telefont, és kitisztul a fejem a panaszáradat okozta zsongástól, már tudom, mi a magyarázat: két különböző országról beszélünk! Az övében populistának tartják a miniszterelnököt, az enyémben egyszerűen csak népszerű a kormány, mert megkérdezi az emberek véleményét, és folyamatosan azon dolgozik, hogy jobb legyen az élet, fejlődjön, gazdagodjon az ország. Az ő hazájában a nép „birka”, mert „bedől” a kormány „propagandájának”, az én hazámban az embereknek megvan a magukhoz való esze, és a kiszámíthatóságot, az előrelépést választották a biztos káosz helyett.
A ő hazájában „Róna Péter is megmondta, hogy külföldön elegük van az Orbán-kormányból”, az én hazámban az emberek úgy gondolják, hogy azoknak a bizonyos külföldi köröknek nincsen szavazati joguk Magyarországon, és – Róna Péter munkásságának elismerése mellett – megszavazzák a kétharmados bizalmat. Az ő országában tragédiának fogják fel, hogy a francia elnök nem volt Budapest vendége, az én országomban az élet megy tovább Macron nélkül is. Nálunk Orbán Viktor és a nép történelmet írt. Macron meg? Lehet, hogy eltűnik a következő választáskor.
Náluk a közmunka szégyen, nálunk kapaszkodót nyújt olyanoknak, akiknek egyébként reményük sincs arra, hogy állást találjanak. A munka világába való visszatérés lehetőségét adja meg az évek óta segélyből élőknek. Mert senki ne higgye azt, hogy a munkanélküliségben ragadt, alacsony végzettségű emberek minden átmenet nélkül jól fizető állásban találják majd magukat. Aki viszont elfogadja a közmunkát, az képességeket szerez, referenciát szerez, kapcsolatokat épít, és ez hozzásegítheti egy jobb keresethez.
Ők úgy tekintenek az osztrák kancellárra, hogy ja, az a fiatalember, hát ő azért mégsem Merkel vagy Macron. Az én Magyarországom tudja, hogy minden kapcsolatot meg kell becsülni, különösen azokat, akik hasonlóan vélekednek olyan életbevágóan fontos kérdésekről, mint a migráció. Az ő hazájában magyarkodás folyik, mit ugrál ez a kis nép, ugyan már. Az én hazámban egy Trianont túlélt nemzet a végsőkig ragaszkodik a nyelvéhez, a földjéhez, a szokásaihoz, a keresztény és a magyar kultúrához, mert tudja, ha ezt elveszik tőle, semmije sem marad, és végül ő maga is megszűnik létezni.
Az ő hazájában már nagyon unják a „migránsozást”, a könyökükön jön ki, közben egyetlen bevándorlót sem látni az utcán. Ezt a kérdést is csak azért tartják napirenden, hogy eltereljék a figyelmet a nagyobb problémákról, mint például az oktatásügy meg az egészségügy. Az én hazámban az emberek tudják, hogy az illegális migráció a legnagyobb probléma és ha erre nem adunk jó választ, akkor minden elvész, amiért eddig dolgoztunk, beleértve az oktatás- meg az egészségügyet, és a Trianon után megmaradt országot is.
Az ő hazája és az én hazám…
Egyelőre reményt sem látok arra, hogy egyszer majd a mi hazánkról beszéljünk.
A szerző újságíró