Száztíz év pergett le egy születéstől. Az olvasónak az az érzése támad Wass Albert tájleírásai olvastán, hogy ez az ember Erdély minden fáját ismerte. De legalábbis egyszer járt mindegyiknél. Az egykori Albi gróf olyan időkben élt, amikor nem lehetett sem Erdély, sem Magyarország írója, lett hát a diaszpóráé, az amerikás magyaroké. És egy olyan országé, amely tudomást sem vett róla, ahol a mindenkit amerikásító olvasztótégelyben túlhaladottnak számított mindaz, amiről ő regélt. Az ember, aki nem akart feledni.
A szívben, szóban, képzeletben, álomban és imádságban hordozott, naponta megélt európai bölcsőt, a Kárpát-medencei magyar otthont és élettért mesélte a távolra szakadtak szívébe, lelkébe. Éltetve bennük a nemzeti érzést. Amíg lehet.
Aztán, amikor nagy későre felfedezték az anyaországban is, írásai azt példázták olvasóinak, hogy a nemzet teste és lelke lehet bármennyire is szétszabdalt, soha nem késő a nemzetegyesítés nagy munkájába fogni. Mert önmagunk megismerésének, öntudatának szerves és evidens része, ha tudjuk, véreink élnek Kolozsváron és Pozsonyban és Szabadkán.
És szerte másutt a Kárpát-bölcsőben. Wass Albert a végső soron önmagától és véreitől is elidegenített, elidegenült, öntudatát vesztett embernek írta le, mi az: magyar, mi az: nemzet. Ezzel pedig a kommunizmus fejekben és szívekben elvégzett és jó mélyen beültetett „vívmányait” gyógyította, láttatva, mit jelent magyarként Erdélyben élni, mit jelent Trianon.
És egyáltalán, milyen Erdély Trianon után? Nem a történelemkönyvekben lapozva, száraz, rideg évszámok fényében, nem hazug, féligaz és ellentmondásos magyarázatok tükrében, hanem a megélt mindennapokban. Milyen egy nap, milyen egy év és milyen egy emberi élet a kisebbségi sorsban élőknek. Wass Albert írásművészetének megkapó csodája, hogy mindezt a szívünkbe ülteti, odaröpít az adott helyszínre, és mélységesen beleérezni tanít, milyen az, amikor valakinek bűneként róják fel a magyarságát, az anyanyelvét, a hitét. Ő igazán tudhatta, milyen ez.
Megélte életében és halálában egyaránt. És mondhatni ő volt az első, abból a sokat emlegetett 23 millióból is, aki már nem várhatta, élhette meg, hogy elmúljon a Kuncze-féle belügyminiszterek világa, amelyben lehettél román, szlovák, ukrán és jugoszláv, csak egyvalami nem lehettél: magyar. Semmi áron. Az elszakított magyarság Trianon utáni krónikása sem kapott más elbírálást.
Mindenki másképp élte meg Wass Albert könyveit. Évtizedek óta bezárt, eltorlaszolt ajtók nyíltak a lelkekben. A határon túli olvasókban felszakadhatott a rég várt sóhaj: valaki ért bennünket, valaki, aki megélte mindezt, és elmondja a világnak. Végre egy hírvivő, egy krónikás, aki regénybe foglalja az erdélyi sorsot, mit jelent az: Erdély, mit érzünk, mit gondolunk ott, a Partiumtól a keleti végekig. Az anyaországnak, mondhatni, újra bemutatja a térképről leradírozott, szétszabdalt nemzetrészeket, megrajzolva a Trianon utáni aktuális helyzetképet, ami telve van fájdalommal. Írásaival harangoz a Reményik által Atlantisznak nevezett elsüllyedt országért. Ébreszt és emlékeztet, elsüllyedt országot, Erdélyt tematizál.
Trianon minden egészséges lelkű magyar emberben érzelmeket kelt. Ma is, száz évvel később. Nemcsak annak a lelkében, akit a román népbíróság a távollétében halálra ítél, vagyonát elkobozza, hazáját pedig soha nem látja viszont – csak álmaiban és írásaiban. A trauma feldolgozását amúgy is meg kell hogy előzze az arról szóló híradás, hogy aztán a műveiben sokszor leírt testvéri együttélésben, az összeszorított fogú túlélésben a trauma feldolgozására törekvés is előtűnjön.
Wass Albert szavai az önismeretet és a nemzetismeretet fejezik ki. Szótól szóig. Az erdélyit, az anyaországit és mindenki mást, akit évtizedeken át elzárt egymástól a történelem. De ugyanígy az erdélyi románt és magyart is, kik felől Albi gróf azt láttatja, hogy bár a történelem viharai legtöbbször sokszor ellentétes oldalra sodorták őket, de legalább Erdély-szeretetük okán, akár tudtukon kívül is, mégis gyakran egyazon oldalon találják egymást.
A szerző nagyváradi újságíró