Az ellenzéki oldalon nem indított el önkritikai hullámot a brutális választási vereség, annak ellenére sem, hogy lényegében sikerült felszámolniuk korábbi biztos szavazóbázisuk jelentős részét. A választásoktól kezdve a mai napig tart egy soha be nem teljesülő és minden politikai realitást nélkülöző, összefogás nevű áldiskurzus, amely megakadályoz minden szembenézést.
Az ellenzéki pártok folyamatos veresége mögött az a helyzetfelismerés hiányából fakadó kóros téveszme húzódik, hogy szerintük a velük szemben álló Fidesz tulajdonképpen ugyanazt a játékot játssza, mint ők. Leegyszerűsítő minimálstratégiájuk szerint a Fidesz részéről is csupán a nép kegyéért folyik a verseny, és ebben Orbán Viktorék valamiért jobban teljesítenek. Tehát nem is kell mást tenni, mint ügyesebbé, hatékonyabbá válni e játékban, új módszereket és új taktikákat kifejleszteni, jól összefogni, hiszen végső soron a Fidesz a sikerét pusztán az ellenzék gyengeségének, ügyetlenségének és az összefogás hiányának köszönheti.
Az egész ellenzéken eluralkodott, téves előfeltevésen alapuló gondolkodást igazolta vissza már a választás éjszakáján Gyurcsány Ferenc is, amikor a nem hivatalos eredmény ismeretében gondterhelt arccal arról meditált, nem tudott rájönni a Fidesz sikerének a titkára, de a stratégia láthatóan működik, és nem tudja, mitől. A titok nyitja pedig végtelenül egyszerű.
Ugyanis az ellenzék – miközben teli torokkal ordítja, hogy ő a többség, de már évtizedekkel ezelőtt politikai öngyilkosságot elkövetve – szakított a teljes társadalom képviseletével. Láthatóan inkompetensek, de nem is akarják politikájuknak a többségi társadalmat megnyerni. Nincs olyan kínálatuk, amely az egész nemzetről szólna, az egész országnak üzenne. Olyan üzenettel, olyan politikai programmal, amit a Fidesz képvisel, egyetlen ellenzéki párt még csak megközelítőleg sem rendelkezik.
Ennek a siralmasan mondanivalóhiányos politikai vegetálásnak az a következménye, hogy nem tudnak önálló narratívával, a polgárok többsége számára vonzó célokkal szolgálni. Akkora mértéket öltött a szellemi kiüresedés, hogy valójában már nem gondolnak semmiről semmit. Az ilyen katasztrofális célnélküliség vezetett oda, hogy semmi másból nem áll az ellenzéki politika, mint a Fidesz és Orbán Viktor tagadásából és szidalmazásából. Az egykori szabad gondolatot trágár szabad gondolattá silányították.
Szinte paranoiás az a durva kommunikáció, amelyben nincsen olyan mondat, amikor ne mondanák ki Orbán Viktor nevét legalább kétszer. Az ellenzék stratégiája csupán ennyi: orbánozással bármi megmagyarázható. Meg se próbálnak elképzelni egy olyan országot, amely ne a jelenlegi ellenében, ne azzal szemben jönne létre. Ezek a pártok, a Fidesszel ellentétben, sem a választáson, sem azt megelőzően, a választási kampányban nem kértek felhatalmazást a nemzethez tartozó emberektől. Sőt, meg se tudták mondani, hogy mit terveznek, milyen jövőképet képzelnek el hazánknak. Egysíkú gondolkodásukkal, amely olyan egyszerű, mint egy raklap, csupán annyit tudtak üzenni, hogy a kormányt és Orbán Viktort el kell kergetni.
Az ellenzéki pártok ostoba módon saját magukat csapták be, amikor elhitték, hogy elég valami ellen politizálni. Úgy gondolták, elég, ha politikailag korrekt paneleket és eurokrata szövegfüzéreket mormolnak mint valamiféle varázsigéket, és ettől majd nagyon szakmainak látszanak, haladók és sikeresek lesznek, az emberek pedig fennakadt szemekkel és eksztázisban fogják őket követni. Azonban, ha valamikor is lett volna egy kis magukhoz való eszük, már régen rájöhettek volna: az egész nemzetet átfogó és összekötő ideológia nélkül nincsen sikeres politika. Valami ellen pedig csak ideig-óráig lehet politizálni, és közben ott kísért a nevetségessé válás kockázata.
Az ellenzéki pártok figyelmen kívül hagyják, hogy a politika terepe maga a nemzetállam, amely nem más, mint a hazánk – a határainkon túli magyar testvéreinkkel egyetemben. Azonban arányt és célt tévesztve ők a nemzet közössége helyett a kisebbségi közösségeket tették meg politizálásuk alapjául. Mindenkire vonatkozó politikai célok helyett a kisebbségek érdekeit állították előtérbe.
Ugyanakkor partikuláris céljaikat torz módon univerzálisként próbálták eladni a többségi társadalomnak. A józan gondolkodású többség hamar felismerte, hogy át akarják verni őket, hiszen ezek az ellenzéki elképzelések nem vonatkoznak mindenkire, csak az adott kisebbségre. Azonban még a kisebbségi közösségek vonatkozásában sincs közös, minden kisebbséget egyaránt érintő és összefogó cél.
Mégis, szinte szétszakadva az erőlködéstől, a kisebbségekből alkotott koalíciókkal akartak alkalmi többségre szert tenni, de ez eleve kudarcra volt ítélve. Az ellenzéki pátok nem nemzetben gondolkodnak, hanem kisebbségi identitáspolitikát folytatnak, ráadásul azt is rosszul csinálják. A napnál is világosabb, hogy csak a társadalom nagyobb részét hasonlóan érintő és számukra fontos ügyeket felkaroló politikai döntések lehetnek sikeresek, csak a nemzeti többségnek megfelelő politika támogatását lehet elvárni a polgároktól.
Na, ez a Fidesz sikerének a titka, ez az a politikai egyenlet, amelyet az ellenzéki pártok már hosszú évek óta nem tudnak megoldani. Arról a polgári, nemzeti, keresztény értékeket valló, értékelvűségen nyugvó, az egész nemzetet átkaroló identitáspolitikáról van szó, amely megtartó és szabadságot biztosító szellemi fundamentuma a hazának.
Azonban a lelki vaksággal megvert ellenzék a nemzet közössége helyett azzal a pénzhatalmi világelitet képviselő Soros Györggyel kötött paktumot, aki azt állítja, hogy az ember genetikai, nemi, családi, vallási és nemzeti identitása csak kolonc az emberiség nyakán, és mielőbb meg kell szabadulni azoktól. A mesterségesen előidézett népvándorlás ezt az ördögi elképzelést szolgálja, amelynek következménye lenne, hogy Európa arculata, lakosságának összetétele gyökeresen megváltozna.
Ugyanis az az ember, akinek nincs nemzeti identitása és vallása, saját kultúrája és történelme: könnyen manipulálható és formálható biomassza. Így aztán az ellenzék a Soros tervét megvalósító Brüsszel és ENSZ asszimilációval való népirtásának, továbbá a kereszténység eltiprásának szolgálatába állt. Ezek a szervezetek egyre erőszakosabban követelik Európától, így hazánktól is a bevándorlók tömegeinek engedelmes befogadását, valamint lopakodó módon a még megmaradt keresztény kulturális karakter eltüntetését.
Hiszen a kereszténység leverése nélkül lehetetlen győzelemre vinni a pénzhatalmi világelit elképzeléseit. A világuralom igazi ellensége a kereszténység! Valójában a kereszténység volt a kommunizmus szerinti új világrend létrehozásának is az alapvető akadálya, s a bolsevikok hajója szét is tört ezen a kősziklán, és most sem lesz ez másként.
Az ellenzéki pártok valójában a magyar nemzetállam megszűnését ígérik, noha valódi nevén persze nem merik megnevezni tervezett tevékenységük végeredményét. Ebben a modern liberalizmusként elhíresült elmebajfutamban az európai szuperállamon keresztül a világkormányig vezet az út. Akkor mi alapján kért Karácsony Gergely vagy Szél Bernadett felhatalmazást arra, hogy az államot vezesse? Ha az általuk vallott ideológiához hűek, akkor azt kell hinniük, hogy az államnak már megszűnőben van a hatalma, és az a múlt. Akkor nincs értelme felhatalmazást kérni a vezetéséhez! Vajon tudatára ébred ennek a meghasonlott állapotnak valaha is az erkölcsi és politikai romokban heverő ellenzék?
A szerző jogász