1994-ben az egyik pártelnök a kampány során azt találta mondani, hogy a magyar egészségügy nem halott, hogy patológusra volna szüksége. Nem sokkal később egy rendezvényen összefutottam az illetővel, és szemére vetettem otrombaságát. Bocsánat, mondta védekezve, nem tudtam, hogy a sajtó is jelen van. Egészségügyünk sem akkor, sem most nem halott, de folyton javítani, ha tetszik, gyógyítani kell.
A Magyar Nemzeti Bank (MNB) 180 lépés a magyar gazdaság fenntartható felzárkózásáért című anyagának egészségügyi fejezete is van. Elvben persze egy ilyen javaslatcsomag előrelépés is lehet. Az egészségügyet nem szabad az államháztartás kiadási oldalára helyezni. Különösen Magyarországon nem, ahol a középkorú férfiak kiugróan magas halálozása jelentős munkaerő-veszteséget és így a gazdaságban versenyhátrányt okoz. Ha befektetünk az egészségügybe, és ezáltal egészségesebbek leszünk, akkor versenyképességünk is nő. Az, hogy most ezt a gondolatot a gazdasági szféra hozza elő, igen nagy segítség, mondhatni forgatónyomaték az egészségügyi kormányzatunk számára.
Az ördög persze a részletekben rejlik. A Magyar Nemzeti Bank oldaláról letölthető javaslatcsomagjának 180 pontjából 22 tartozik az egészségügyhöz.
A pontok némelyikéhez bővebb magyarázatra volna szükség, a javaslat nem megy bele a részletekbe, mintha – helyesen – nem akarná átlépni a kompetenciahatárokat. A 22 pont részletes taglalása sokoldalas tanulmányt igényel, sejtésem szerint ilyenek részben már készen vannak a minisztériumban, az országos intézetekben és más műhelyekben, mint például a KDNP egészségügyi bizottságában. Ebben az írásban mindössze néhány olyan részt emelek ki, amelynek a megvalósítása jelentősen hozzájárulhat ahhoz, hogy egészségesebbek legyünk és javuljanak a gyógyító munka feltételei.
Óriási jelentőségűnek tartom a teljesítményvolumen-korlát felülvizsgálatának igényét. A kilencvenes évek elején megindult egészségügyi reform egyik alapgondolata az volt, hogy kórházaink között – a megfelelő szabályok megtartásával – verseny indulhat meg a betegekért. A kórház költségeit a társadalombiztostó a kezelt betegek diagnózisai alapján állapította meg. Mivel a rendelkezésre álló pénz mindig kevesebb volt a szükségesnél, megindult a pontvadászat: a kórházak egyre nagyobb teljesítményt jelentettek.
Persze ettől még nem lett több pénz, hiszen a pontok értékét úgy számították ki, hogy a rendelkezésre álló összeget elosztották az adott hónapban bejelentett pontok számával. A teljesítmény többnyire látszólagos növelése ezért pontinflációhoz vezetett, amit valamiképp meg kellett állítani. A szocialista kormány a lehető legrosszabb megoldást választotta: megszabta, hogy egy kórház mennyi beteget gyógyíthat.
Ennek következtében a kórház bevétele nem az elvégzett munka mennyiségétől, hanem a kórházvezetés lobbierejétől függött: visszakerültünk a rendszerváltás előtti időkbe, csak sokkal többet kellett adminisztrálni. A volumenkorlát bevezetése óta az egymást váltó kormányok egyre lazítottak a rendszeren, de valós megoldás csak a volumenkorlát teljes megszüntetése lenne, amihez viszont erős szakmai ellenőrző rendszert kell működtetni. Üdvözlöm, hogy a szakmai ellenőrzést az MNB javaslata is tartalmazza.
Nagy jelentőségű a javaslatok 2. pontja: „Eredményességhez kötött finanszírozási módszerek alkalmazásának bővítése”, kérdés persze, hogy mit értünk eredményesség alatt. Az ágazatban évtizedek óta egyszerre van jelen a hiány és a pazarlás. Miért nem történt az elmúlt harminc évben e téren érdemi javulás? A módszer, amit javaslok, kockázatos, de az említett erős szakmai ellenőrzés mellett kivitelezhető.
Maradványérdekeltséget kell teremteni az alapellátásban és a szakellátásban is. Ennek részleteire nem térek ki, de amíg az orvos számára nem jelent anyagi előnyt a költséghatékonyság, addig ez a helyzet nem fog változni. A probléma nem oldható meg költségvetési megszorításokkal és egyoldalú pénzügyi ellenőrzéssel.
A javasoltak között van néhány olyan pont is, amely legalább részben már megvalósult. Ilyen a minimumfeltételek és a szakmai protokollok kérdése. Ezeket folyamatosan korszerűsíteni kell, de mit sem érnek, ha végrehajtásukat nem ellenőrzik. Jónak tartom a megelőzéssel kapcsolatos pontokat, nagy lehetőség a beteg-együttműködésen alapuló gyógyszerár-korrekció bevezetése is. Szociális szempontból hatalmas lépés volna, ha a háztartások közvetlen egészségügyi kiadásainak aránya a visegrádi országok szintje alá csökkenne az összes egészségügyi kiadáson belül.
Végezetül két megjegyzés. Az első az egészségügyet érintő MNB-javaslat általános értékelése: jó irányba mutató elképzelés, és örvendetes, hogy a széles nyilvánosság megismerheti. Alapot ad arra, hogy a konkrét lépéseket megfelelő nyílt vita előzze meg, s az egyes kormányzati rendelkezéseket értően fogadják az érintettek.
Második megjegyzésem: az egészségügy nagyszerű terep a gondolatszegény ellenzéki populizmus számára, hiszen egészségügyi mutatóink valóban rosszak, több esetben sokkal rosszabbak, mint akár a velünk lényegében azonos fejlettségű országoké. Erre általában az a felelet, hogy igen, de a helyzetért csak kis részben felelős az egészségügyi ellátórendszer, nagyobbrészt életmódtól, táplálkozástól, környezeti ártalmaktól függünk. Ez igaz, és az MNB-javaslatok néhány pontja erről is szól.
Mindazonáltal azt is tudatosítanunk kell, hogy a sokat szidott mutatók 1990 óta mondhatni folyamatosan javulnak. Ez az egészségpolitika hullámveréseitől független folyamat pedig az egészségügyben dolgozó kollégák szakmai felkészültségének és áldozatos munkájának a következménye. Az egészségügyön nem a vészharang kongatásával lehet segíteni, hanem olyan értelmes javaslatokkal, mint amilyenek ebben az anyagban is találhatók.
A szerző az Antall-kormány népjóléti minisztere volt