A dolog normális körülmények között éppen olyan érdektelen volna, mint a pártját az ilyesmivel érzékelhető méretűvé felpumpálni próbáló figura. A helyzet azonban ebben a tekintetben nem normális. Az antiszemitizmus vádjának mint politikai furkósbotnak a használata a balliberális oldalon a rendszerváltás kezdete, az 1980-as évek második fele óta bevett gyakorlat – mind a mai napig. Nem csak nímandok forgatják ezt a fegyvert, de mérhető támogatottságú közéleti szereplők is. Mi több, a külföldi média is vevő a vádra.
Eljött az ideje annak, hogy amint a történetben szereplő vezető politikus – Németh Szilárd – tette, késedelem nélkül kikérjük magunknak az ilyen inzultust, bárkitől jön is. Magyarországon sem a vezető jobboldali pártszövetség, sem az azzal rokonszenvező szellemi elit nem tűr a maga soraiban antiszemitát, de még csak antiszemitizmusba hajló gondolatokat sem. Ez nem azt jelenti, hogy a zsidóságról véleményt formálni e térfélen tilalmas lenne. Ahogy a szabadelvűség súlypontja mind Magyarországon, mind egész Európában a politikai tér jobb oldalára helyeződött, a szabad véleményalkotás jogának képviselőit is egyre inkább itt találjuk. Ma már a politikai jobboldal az, amely nem fogad el szellemi totemeket és tabukat – tehát a zsidóság sem tabu, miért is lenne az?
A magyarországi zsidóság történelmi szerepe sem az. Aminek megértéséhez egy kis nemzetközi kitekintés is hozzásegíthet. Dánia, a dán nép, a dán szellemi és politikai elit magatartása a holokauszt idején ennek a tragikus történetnek egyik fényes fejezete. Csak röviden idézzük fel: Dániát a németek gyakorlatilag ellenállás nélkül foglalták el 1940-ben. A dán zsidók deportálásra való összeszedése 1943. október elsején indult, azonban szinte teljesen kudarcot vallott, az egész dán társadalom összefogott a megmentésükre, kilencvenöt százalékukat sikerült Svédországba menekíteni. (Egy mítoszt azért oszlassunk el: Keresztély dán király már csak azért sem tűzhetett fel sárga csillagot, minthogy ilyet maguknak a dán zsidóknak sem kellett viselniük. Nem is tűzött, nem is mondta, hogy feltűzi.) A lényeg: a dán zsidók kilencvenkilenc százaléka, hétezer ember túlélte a korszakot, mindössze hatvan fő pusztult el a lágerekben.
Egy kérdés azonban fölmerül: a XX. század első harmadában miért csupán hétezer zsidó élt Dániában, miközben a nagyjából kétszer akkora területű és lakosságú Magyarországon százszor annyi? Norvégiában (akkor két és fél millió lakos) miért élt kétezernél is kevesebb? Hogy déli irányban is körülnézzünk: a nálunk négyszer népesebb Olaszországban az 1930-as években miért élt tizedannyi zsidó (45 ezer), mint az akkori Magyarországon? Aligha azért, mert nálunk a zsidóság olyan rossz életfeltételeket talált. A feltűnő aránytalanságnak más oka van.
A válaszhoz két tételt kell megfogalmaznunk.
Az első tétel: egy kultúra kisebbségek iránti toleranciáját nem a hivatalos deklarációk mérik, hanem a kisebbség hosszú távú, jelentős lélekszámú jelenléte. Közbevetőleg: mi, magyarok tudjuk, hogy más dolog a messziről jött kisebbség befogadása, és más a határok áttolása az őshonos lakosság feje fölött – de ez egy másik történet, és jó, ha számolunk vele, hogy a Nyugat ezt soha nem fogja megérteni. A második tétel: egy kisebbséggel kapcsolatban ott vannak konfliktusok, ütközések, ahol jelen van az adott kisebbség. Más megfogalmazásban: egy kisebbség körüli konfliktus legtöbbször nem annak a jele, hogy az adott kultúra intoleráns, hanem hogy van számottevő lélekszámú kisebbség.
Mindezt azért fontos végiggondolni, hogy megértsük: semmi szükség a magyarországi zsidóság körül megjelenő konfliktusok eltagadására. A mai napig Magyarország vallhatja magáénak Európa egyik legnépesebb zsidó közösségét. Ez bőven ad okot a büszkeségre – zsidó magyarok tucatjai, ha nem százai lettek világhírűvé, és tették híressé az országunkat –, és vannak feszültségeink is. Voltak is, lesznek is. De ennek az antiszemitizmushoz semmi köze. Mert az egészen más ügy. Amit ma antiszemitizmusnak neveznek, az a holokauszttal van kapcsolatban – az emberi történelem egyik legnagyobb tragédiájával. Aki ma zsidózással vádol, az a hidegvérű tömeggyilkossággal hozza összefüggésbe a megvádoltat. És ezt ép lelkű ember nem tűrheti. A zsidóság második világháborús pusztulása a soha igazán fel sem fogható nagyságú bűnök sorába tartozik. Pontosan ezért aljas gazember, aki a vitabéli ellenfelére ebből a bűnből próbál valamennyit rákenni.
Mert még az sem igaz, hogy a holokauszt szörnyű bűnének megismétlődése, a zsidógyűlölet állami szintre emelése reális fenyegetés. Vannak antiszemiták, vannak nácik (vagy akik azt képzelik magukról, hogy azok), mint ahogy vannak mindenféle más őrültek is. Egyetlen államnak, egyetlen kultúrának sem kötelessége, hogy eltüntesse, netán megsemmisítse ezeket az őrülteket. Annál kevésbé, minthogy lényegében veszélytelenek.
Az ugyanis, hogy a náci zsidógyűlölet állameszmévé válhatott, adott szellemtörténeti helyzet következménye. Egyik forrása az úgynevezett szociáldarwinizmus volt, az a tévképzet, hogy az emberi fajon belül is „az erősebb legyőzi a gyengébbet” biológiai törvénye, sőt programja érvényes. Ma már a Földön nincs állam, nincs társadalom, nincs kultúra, amelyben ez a gondolat komolyan vehető mértékben megjelenne. A másik forrás Marx munkássága körül keresendő, a forradalmi szocializmus eszmekörében, amely azt tanítja, hogy a „proletárnak” nem csupán joga, de egyenesen kötelessége megsemmisíteni az ellenségét – hogy a bolsevikok a kulákban és a „burzsoában”, a nácik pedig a zsidókban találták meg ezt az ellenséget, a lényegen nem változtat. A náci őrülethez szükség volt a prolivá züllött proletárok tömegeire és a szociáldarwinista értelmiség vezető erejére – mára egyik sem tényező.
Azt minden nem zsidónak meg kell értenie, hogy a világ zsidóságában, benne a magyar zsidóságban is súlyos traumaként él a holokauszt a mai napig. Honfitársaink közül sokan valóban félnek, nemcsak azok, akik maguk átélték, hanem akiknek a személyes, családi múltjukba tiport bele a történelem. A félelemről pedig tudjuk, hogy alap nélkül ugyanolyan teher, mint alappal – néha még nehezebb is. A zsidóság mint közösség testén súlyos sebek estek, és azok sokszor még ma is fájnak.
És mégis világosan ki kell újra mondanunk: aki ma antiszemitizmussal, zsidózással vádol, az aljasságot követ el, mert a hidegvérű tömeggyilkossággal hozza összefüggésbe a megvádoltat. Aki pedig politikai előnyszerzésre használja ezt a vádat, a gázkamrákban elpusztult milliók emlékét is meggyalázza. Az aljasság, a gyalázat elől pedig nem elhajolni kell, hanem nevén nevezni.
A szerző újságíró