A nyugati balliberális véleménymondók általában azzal támadják az Orbán-kormányt, hogy autokráciába hajló, illiberális demokráciát hozott létre. Ezt elsősorban azzal indokolják, hogy nem működik a fékek és ellensúlyok rendszere, a hatalmat nem korlátozzák erős intézmények, nincs ellenzéki sajtó és média, vagyis ezáltal a többség diktatúrája érvényesül.
Ezt a véleményt képviseli többek között Michael Ignatieff, a CEU rektora, a Justin Trudeau által irányított Kanadai Liberális Párt egykori elnöke is. Mi következik Ignatieff szavaiból? Az, hogy ha a kisebbség – egy ellenzéki párt, egy egyetem, egy álcivil szervezet stb. – úgy érzi, hogy a legitim többséggel rendelkező kormány döntése igazságtalan, akkor teljes joggal fellép a többségi kormánnyal szemben.
Miben kell konszenzus a parlamentben, és miben nem?
De ki tudja megmondani, hogy a kisebbségnek – jelen esetben egy egyetem rektorának – igaza van-e abban, amikor azt állítja, hogy a többségi hatalom igazságtalanul jár el? Nem lehet például, hogy a legitim módon megválasztott kormány igazságosan jár el, s az érintett intézmény vezetői rosszul ítélik meg a helyzetet? Ki tudja, ki tudhatja ezt eldönteni?
Ignatieff és a balliberális megmondóemberek sajátos stratégiája ez, amellyel megpróbálnak fellépni a nekik nem tetsző, a fősodorral szembemenő, ám törvényes választásokon hatalomra jutó kormányokkal szemben. Azt mondják: rendben van, hogy a többség rájuk szavazott, azonban ezek a kormányok visszaélnek a többségi hatalmukkal, s olyan intézkedéseket hoznak, amelyek korlátozzák, sőt háttérbe szorítják a kisebbségben maradt ellenzéki pártokat és társadalmi csoportokat, sajtót és médiát.
Ebből az érvelésből sajátságos következmény adódik: ezek szerint a többséggel rendelkező kormányzatnak nincs meg az a joga, hogy szabadon döntsön a többségi felhatalmazás (népszuverenitás) alapján; ellenkezőleg, csakis a mindenkori kisebbség egyetértésével alkothat jogszabályokat és hozhat határozatokat. Ha a többségi kormányzat nem egyeztet az ellenzékkel, a kisebbségben maradt csoportokkal, akkor illiberális demokrácia vagy autokrácia jön létre.
Nos, mindez nagyon szép, de nem több, mint színtiszta politika. Mindennek hátterében ugyanis az áll, hogy a balliberális tábornak korántsem tetsző kormányok kerültek hatalomra többek között Magyarországon, Lengyelországban, Csehországban és Ausztriában, de „fenyegető” a helyzet Szlovákiában, Romániában, Bulgáriában, hogy most a briteket ne is említsük. Magyarország pedig különösen kellemetlen eset, hiszen itt nemhogy kormányra került egy nemzeti, keresztény és migrációellenes pártszövetség, hanem ráadásul kétszer egymás után minősített többséggel jutott hatalomra. Ez pedig főbenjáró bűn.
Éppen ez a kényszeredett helyzet szülte meg liberáliséknál és a baloldaliaknál azt az ideológiát, hogy ha egy kormány él a legitim többségi hatalmával – ahogyan az demokráciákban szokás –, akkor az a kormány „illiberális”. Tehát populista. És persze: nem demokrata.
Ez az érvelés azért hamis, mert ha egy kormány állandóan abból indul ki, hogy a döntései megfeleljenek a mindenkori ellenzéki pártoknak, a kisebbségi csoportoknak, az ellenzéki sajtónak-médiának és az ellenzéki álcivil szervezeteknek, akkor végül is önmaga programja, céljai és szándékai ellenére hoz döntéseket. Azaz maga ellen dolgozik, de legalábbis olyan kompromisszumokba megy bele, amelyek által önmaga hatalmát és többségét ássa alá. Mi értelme a választásoknak, a demokráciának, ha utána a választásokon vesztes kisebbség óhaja-sóhaja szerint kell kormányoznia?
Nem véletlenül találták ki a négyéves ciklusokat: ennyi időt kap arra a többség bizalmát megszerzett politikai erő, hogy végrehajtsa azt a programot, amit meghirdetett, s amihez bizalmat kapott az emberektől, a választópolgároktól. Ha a négy év eltelik, illetve ha a négy év során a kormány totálisan alkalmatlannak bizonyul a kormányzásra, akkor persze korábban újra választásokra kerül sor, és a kisebbségbe szorult pártok bizonyíthatnak, megszerezhetik a kormányzáshoz szükséges többséget.
De! Maradjunk egy pillanatra a balliberálisok állításánál, és feltételesen fogadjuk el azt kiindulópontnak. Mit látunk ezután? Azt, hogy a balliberálisok ezekkel a kritikákkal és elvekkel is úgy játszanak, s úgy forgatják azokat, ahogyan a szigorúan vett érdekük megkívánja. Erre jó példa az, ami a migránsáradat és a kötelező kvóták kapcsán történik az unióban.
Mire gondolok? A Soros Györgynek elkötelezett vagy csak egyszerűen önmaguktól migránsbarát európai parlamenti képviselők egymás után nyilatkozzák azt, hogy a migránsok tömeges betelepítése, konkrétan a kötelező, állandó, felső határ nélküli kvóták, ezáltal a dublini rendeletek reformja ügyében nem szükséges a konszenzus!
Vagyis nem kell minden egyes tagállam hozzájárulása és beleegyezése ahhoz, hogy mostantól már ne csak a háború elől menekülők, hanem lényegében véve a gazdasági bevándorlók is jöhessenek és letelepedhessenek az általuk választott EU-s tagállamban, s igényt tarthassanak szociális támogatásra, lakhatásra, ellátásra, oktatásra, jogi segítségre és minden másra, amire gyakran még a „bennszülött” európaiak sem tarthatnak igényt.
Holott nyilvánvaló két dolog: 1. Ezek a változások, „reformok” paradigmatikus fordulatot hoznak Európa életében, megváltoztatva az élet mindennapi feltételeit az európaiak kárára és a migránsok javára. 2. Soha nem mondtak le semmilyen szerződésben – még a lisszaboniban sem – arról az alapjogukról a tagállamok, hogy a migráció, bevándorlás ügyében önállóan döntsenek a saját sorsukról.
Itt tehát olyan kardinális kérdésről van szó, amelyben a konszenzuselv, tehát a közös döntés elvárható és elvárandó, már csak azért is, mert az Európai Unióban hagyománya van annak, hogy az alapvető és meghatározó kérdésekben ne a többségi elv érvényesüljön. Nemzetállamok együttműködése ugyanis teljesen más alapokon áll, mint egy országon belül a kormányzati és ellenzékben lévő pártok, politikai csoportozatok ellentétei.
A nemzetállamok tudniillik szuverén egységek, olyanok, mint a család: férj és feleség álláspontja közül valamelyik érvényre jut, de ha valaki kívülről akarja megmondani nekik, hogy hogyan éljenek, abba már együttesen nem engednek beleszólást – már persze, ha a család nem bomlott szét. Ilyen a nemzetállam is.
Ehhez képest mit hangoztat Gianni Pittella, Ana Gomes, Frank Engel, Philippe Lamberts, és különösen Cecilia Wikström? Nos, nem mást, mint hogy az uniónak, a parlamentnek, illetve a tanácsnak nem kell konszenzusra törekednie ebben a kardinális, az európai emberek jövőjét évtizedekre, sőt évszázadokra meghatározó kérdésben. Ha Magyarország, Lengyelország vagy más renitens közép- és kelet-európai tagállam nem szavazza meg a felső határ nélküli, állandó bevándorlás intézményét, akkor dönt a többség!
És a többségi döntést érvényesítik a kisebbségbe szorult országokkal szemben is. Vagyis: a többség eldönti, hogy a 27 tagállam hogyan éljen a továbbiakban, s ha ezzel lesz, aki nem ért egyet, akkor is érvényesülni fog a liberális fősodor – Soros György és a globális pénzügyi elit – akarata.
Vagyis az Eurábia-terv érvényesítése érdekében mégis jó a többségi elv? Mégsem számít az, hogy a kisebbség mit gondol? Mégsem kellenek fékek és egyensúlyok? Vagy ez csak akkor számít, ha egy nekik nem tetsző kormányt kell kinyírniuk, ha viszont nekik kedvez a többségi elv, akkor „természetesen” az válik a legmagasabb demokratikus elvvé? Tehát lehet, hogy az uniót jelenleg irányító, fősodratú balliberális tábor éppen az ő érvelésükből kiindulva illiberális, autoriter rendszert hozott létre Brüsszelben?
S még csak egy kérdés: vajon ezek után egyetlen szavát is komolyan lehet-e venni a politikailag mélységesen korrekt, globalista, kozmopolita balliberálisoknak?
A szerző politológus