A nyilvánosságot uraló erők folyton arról akarnak minket meggyőzni – és meglepő módon valamiért mi, magyarok ennek kitüntetett célpontjaik vagyunk –, hogy nem vagyunk eléggé korszerűek, hogy atavisztikusan beleragadtunk a múltba.
Az, hogy mi szeretjük nemzetben, közösségben elgondolni magunkat vagy úgy véljük, hogy jó, ha az országoknak azért vannak határaik, és tudjuk, hogy a jogok mellett kötelezettségeink is vannak, szerintük végletesen provinciális, autoriter és elzárkózó.
A mi gondolkodásunk, amely különbséget tesz állampolgárok és országunkhoz állampolgársági kötelékkel nem rendelkezők között az előbbiek javára, szerintük reménytelenül kirekesztő. A mi büszkeségünk – mondjuk – ezeresztendős közös nemzeti teljesítményünkre – a megmaradásunkra – szerintük értelmezhetetlen egy olyan világban, ahol mindenki összeborul, multikulturálisan összeolvad egymással.
Értetlenkednek, amiért mi a tágas nagyvilág helyett otthon érezzük nagyobb biztonságban magunkat, és nem iratkozunk fel mindig eléggé lelkesen és kellő gyorsasággal közéjük, a világ igazi jóakarói és megváltói közé, azok közé, akik mindig tudják az egyedüli és éppen aktuálisan mindig helyes választ minden felmerülő kérdésre.
És ők könyörtelenül és feltétlenül számon is kérik mindenkin a legutóbbi divatos agymenéseik szolgai követését.
Nem értik, mit szeretünk mi annyira a saját közvetlen környezetünkön, a hazánkon, amikor az elvont végtelen, az egész glóbusz iránti lelkesedés sokkal kisebb felelősséggel, vidámabb lebegéssel jár és még – ők kiszámolták – költséghatékonyabb is.
Igen, igazuk van. Van bennünk, magyarokban valami megmagyarázhatatlan ragaszkodás ahhoz a gondolathoz, hogy mi vagyunk valamiért, hogy létezésünknek célja van, hogy a többiektől eltérőek vagyunk, és mi nem átallunk erre még büszkének is lenni. Babits írja egyik esszéjében, hogy a magyarságnak van egy különleges nemzeti gondolata, egy olyan eszme, amely nem függ attól, hogy aktuálisan éppen hányan lelkesednek érte, ami akkor is létezik, ha hívei kevesek. De szerencsére ma azért ebben nem is állunk olyan rosszul.
Sok igazság van abban a hétköznapi vélekedésben, hogy az ember akkor tudja igazán értékelni a neki fontos dolgokat, amikor megfosztatik tőlük. A beteg az egészséget, a fogoly a szabadságot, a munkanélküli a nehéz, de megélhetését garantáló munkát, a gyászoló a meghalt rokont, barátot, akire, amíg élt, nem fordított elég figyelmet.
Kívánjuk, hogy sose kelljen a valóságban megtapasztalni, hogy mi lenne a lelkesen éltetett szabadságból, jogból, jogállamból, ha eltűnne mögüle az összetartó, egymással szolidáris társadalom, a sokat szidott nemzeti szálakkal összekötött közösség, amely szerintünk alapfeltétele azok gyakorlásának.
Hogy ne menjünk messzebb: azok mindennapos, gyakran földhözragadt anyagi feltételeit is ez utóbbi garantálja. Mi ezek elvesztése nélkül is jól tudjuk, hogy a demokrácia, a jogok nem léteznek az őket megtámogató, feltételeiket megtermelő nemzeti összetartás nélkül.
Csak a felhőjáró naiv individualisták gondolják azt, hogy jogaink az égből pottyantak az ölünkbe, és azok teljesítménytől, érdemtől, a közösséghez tartozástól függetlenül megilletnek mindenkit. De ki garantálja akkor őket? Az emberi jogi doktrína hívei ezzel nem vacakolnak sokat. Számukra valakinek a joga nem jelenti valaki más kötelességét is egyben, az csak úgy van. Pedig ez valóságtagadás.
Ahhoz, hogy az én gyerekemnek joga lehessen iskolába járni, valakinek – többnyire saját magamnak – adót kell fizetnie, hogy az állam fenntarthassa az iskolarendszert.
A mindenkit alanyi jogon, munka nélkül is megillető minimálbér ultrabalos eszméjének abszurditása önmagáért beszél, egyben önleleplező is, és lehetséges, hogy épp ez az oka annak, hogy viszonylag kevés valódi politikai erő mer kiállni mellette.
A teljesítmény nélküli, másokon élősködő élet néhány gazdag embernek kijutó (igazságtalan) privilégiumából tömeges társadalmi rendszert csinálni lehetetlen, mert az a szociális együttélés legelemibb szabályaival ellentétes. A „csak jogaink vannak, kötelességeink pedig nincsenek” elve hazugság, de legjobb esetben is önáltatás.
Mint ahogyan az is teljes képtelenség, hogy a sok mindent elbíró papíron túl a valóságban is garantálható volna az az aktuálisan sokat emlegetett hagymázos álom, hogy a föld minden lakójának joga lehessen a tetszés szerinti helyre való bevándorláshoz, az ott való letelepedéshez.
Aki ezt meg meri kérdőjelezni – a jobbik esetben csak naiv címkézőkkel szemben –, az nem valami szívtelen alak, hanem a társadalmi rend igencsak realista és morálisan is erős alapokon álló védelmezője. Az embertársakon való segítés erkölcsi, keresztény imperatívusza nem teszi kötelességgé, hogy a segítséget saját elemi életfeltételeinek veszélybe sodrása árán is biztosítani kell.
Elsődleges kötelességünk a közvetlen környezetünkről, családunkról, szomszédainkról, barátainkról való gondoskodás, ezután jön a településünk és a nemzetünk. Európa és a világ irányában is bírunk morális kötelmekkel, de ez már korántsem olyan erős, mint az előbbi.
Hiába magyarázható el akár racionálisan is, hogy ugyanaz az adomány arányosan többet tud segíteni Afrika éhezőinek, mintha azt esetleg a vacsoráját vagy fontos gyógyszerét megvásárolni képtelen nyugdíjas szomszédunknak adjuk, mégis úgy érezzük, hogy idegen, tőlünk távol élő emberekhez képest emberibb gesztus a közvetlen környezetünk segítése. A szívünk és az eszünk is ezt diktálja, mondjanak erről bármit is a világot és a gondolkodásunkat átalakítani törekvő nagyokosok.
Minket, magyarokat még az a máshol morálisan igencsak fontos szempont sem kell hogy felzaklasson, hogy a gyarmattartó országok jogosan érezhetik saját felelősségüket a világ távoli pontjain kialakult nehéz helyzetekért, mert mi nem vettük ki részünket a világ meghódításában, mai (relatív) (jó)létünket, megmaradásunkat nem a harmadik világ erői elszívásának, hanem csak és kizárólag saját két kezünk munkájának, nemzeti teljesítményünknek köszönhetjük.
A mai politikai válsággócok kialakítása sem a mi sarunk, még ha segítünk is másokat azok kezelésében. Például támogatjuk az üldözött keresztényeket, mert úgy érezzük, van köztünk és köztük valamilyen pluszkötelék, márpedig annak megléte nélkül üres a jótékonykodás.
A bevándorlást alanyi emberi joggá alakítani kívánók látszólagos emberbarátsága mögött vétkes felelőtlenség és gyakran hanyag igazságtalanság bújik meg. Ha a föld minden lakója gazdasági nehézsége vagy szegénysége okán jogot kap arra, hogy a neki kedves, számára jövedelmezőbb helyre menjen, akkor felfordul a világ rendje.
A világ szegény régióinak népvándorlásra mobilabb, ottani viszonylatban gazdagabb rétegeinek életszínvonala is alacsonyabb, mint az Európában élő legszegényebbeké. A világ fejlett része önmaga lerombolása nélkül nem képes egy ekkora embertömeg befogadására.
Ráadásul a mai népvándorlás épp a legtehetségesebb rétegeket szívja el, ezzel megnehezíti, hogy a migrációs forrásoknál élhető társadalmak jöjjenek létre, olyanok, ahol érdemes otthon maradni, mert csak a legelesettebbek fognak ott maradni, vagyis a gazdasági migránsok befogadásával ártunk a jobb sorsra érdemes eredeti országaiknak is.
Ez az elv tagadja az emberi közös teljesítmények jelentőségét, a befogadóországokban jelentős mértékben gyengíti a társadalmi csoportok közötti szolidaritást is. Ha egy közösség úgy érzi, hogy egyesek szerinte jogtalan előnyhöz jutnak, mert teljesítmény nélkül kapnak meg olyan közös javakat, amelyekért másoknak keményen meg kell dolgozniuk, akkor megroppan a szolidaritás, teret nyernek az idegenekkel szembeni indulatok.
A nemzetet, a nemzeti közösség érzelmi felhajtóerejét mint puszta konfliktusforrást kihajítani az alakuló, változó világrendből komoly veszély a demokráciára, és béke helyett újabb konfliktusokat hoz létre. A mára bevándorlótársadalmakká vált gazdag nyugati országok belső, nemzeti kötelékeinek multikulturalizmus miatti gyengülése már eddig is jelentősen csökkentette a demokrácia működéséhez szükséges társadalmi szolidaritást.
Ha a békét, a biztonságot, a demokráciát, a polgári jogok európai rendjét gyermekeinkre és unokáinkra is át szeretnénk örökíteni, akkor nem vághatjuk el az évszázadok során kialakult, minket definiáló, létünk alapját garantáló nemzeti összetartozásunk szálait. Aki a közös európai vagy globális civilizációs identitást nem a nemzeti azonosulásra alapozva, hanem annak ellenében, annak felszámolásával akarja létrehozni, az homokra épít, sőt – az elmúlt évtized riasztó fejleményeit látva mondhatjuk – egyenesen a tűzzel játszik.
Mi, magyarok, Közép-Európa népei szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, mert ma egy fontos útelágazásnál tisztán látjuk a lehetséges jövők modelljeit magunk előtt. Látjuk, hová jutottak azok az országok, amelyek akár naiv emberbarátságtól, akár lustaságtól, akár lelkiismeret-furdalástól, akár tehetetlenségtől, akár gazdasági előnyök vágyától vezérelve úgy döntöttek, hogy bevándorlótársadalmakká válnak.
Mi leginkább azért vagyunk szerencsések, mert sok nyugat-európai országgal ellentétben nekünk még van választásunk. Bibó Istvántól és ezeréves történelmünkből jól tudjuk, hogy a nagy nemzeti vállalkozásokat akár el is lehet szúrni.
A néhány nap múlva esedékes nagy, demokratikus, nemzeti szavazás Magyarországon sorsdöntő lehetőség, hogy gyakoroljuk a jogunkat arra, hogy mi magunk határozzuk meg a saját jövőnket, hogy Magyarország magyar ország maradhasson. Mondjon vagy kiabáljon, harsogjon az óriási hangzavarban kívülről nekünk bárki bármit is.
A szerző néppárti európai parlamenti képviselő