Sok félreértés és még több indulat született egyetlen ártatlan, édesanyák méltóságáért kiálló civil szervezet rendezvényének reklámjából. Tavaly májusban családbarát munkahelyekért, a szüléshez és terhesgondozáshoz biztosított méltó körülményekért és igazságos családtámogatási rendszerért emeltük fel a szavukat egy rendezvényen, a szervezőkkel közösen.
Fontos szerepet kaptak a gyereküket egyedül nevelő anyák vagy a sérült gyerekeket nevelő szülők – akik döntő többségében anyák –, de az egyébként is gyakorta reménytelen helyzetben levő családok méltatlan helyzetének felszámolásáért is felemelték a szavukat e kicsi, ám annál progresszívebb civil csoport tagjai.
A kezdeményezéshez több politikusnő is csatlakozott, akik hozzám hasonlóan küzdenek az egyenlő bánásmód és az egyenlő méltóság elvének érvényesüléséért, így a hátrányos megkülönböztetéstől szenvedő társadalmi csoport mindennapos, lélekromboló kényelmetlenségei, egész életutat befolyásoló méltatlan helyzetei ellen is.
A szervezők figyelemfelkeltő plakátokat gyártottak, melyek segítségével én is hirdettem a rendezvényt. Az egyik ilyen online szórólap azt hirdette, hogy az édesanyákat a közintézményekben, kórházakban, rendelőkben, iskolákban, óvodákban megilleti a méltóság, nem lehet pusztán odavetni nekik az „anyuka” megszólítást, mert személytelenít, lealacsonyít és minden más minőségétől megfosztja az édesanyát, akihez így szólnak.
Született egy cikk, amely hamisan úgy tett, mintha én meg akarnám tiltani a gyerekeknek, hogy használhassák az „anya” szót. Innentől özönlöttek a gyalázkodások. Volt, aki anyagyalázónak titulált, és azt kívánta, hogy ne lehessen gyerekem. Mások kíméletesebbek voltak, és csak úgy neveztek: „nők szégyene” vagy csak gondosan idézőjelbe téve „nő”. Mivel nem tudok mit kezdeni a gyűlölettel, egyesével pedig nem lehetett megmagyarázni több ezer embernek, hogy amin felháborodtak, nem létezik, maradt hát rajtam a bélyeg, aminek semmi alapja. A minap a Magyar Idők hasábjain újfent megjelent ez a félremagyarázott információ rólam és az ügyről (Bencze Izabella: A trágárság nem közéleti kategória, január 21.). Tiszta vizet kívánok önteni a pohárba.
Miért tartottam fontosnak csatlakozni a kezdeményezéshez? Mert az élet számos területén éri honfitársainkat jogsérelem, ezek közül a legalattomosabban hatók azok, amikor az egyik ember nem tiszteli a másik méltóságát. A nagy intézményrendszereinkből nem véletlenül tértek át sokan – akik tehették – magániskolákra, magánkórházakra.
Nem túlzás azt mondani, hogy ezek az emberek lényegében a méltóságukat vásárolják meg, amit az állami intézményekben gyakorta megtagadnak tőlük. Itt, bár a hivatások sajátosságaiból adódóan a dolgozók talán hierarchikus viszonyban léteznek egymással, az ügyfél/páciens/diák/szülő nem állhat a „hierarchia” alján, abban az értelemben semmiképp, hogy információhiányos, kioktatandó, jogokkal nem, pusztán kötelezettségekkel rendelkező alanyként tekintsenek rá.
Az anyákat gyakorta éri becsmérlő megjegyzés, mit felejtettek éppen el, mi az, amit rosszul csináltak. Kezdődik ez a csecsemőosztályon, folytatódik a védőnővel, majd a bölcsődei gondozóval, óvónővel, sokszor még a tanárokkal sem áll meg. Ha ez nem lenne elég, akkor a közintézményekben gyakori, hogy a dolgozók nem törődnek azzal, ki áll velük szemben, odavetnek egy „anyuka” megszólítást annak, akit éppen megdorgálni vagy rendreutasítani készülnek. „Anyuka, kint várakozzon!” „Anyuka, mondtuk, hogy hozzon cumisüveget!” „Anyuka, hol a gyerek papucsa? Megírtuk, hogy uszodába megyünk.”
A megszólítás tűnhetne kedvesnek is, mint például „anyuka, leesett a gyerek plüssállata”, de – főleg a gyerekesnek ható kicsinyítő képzővel – önmagában lealacsonyít, nagyjából mintha valakiről a jelenlétében beszélnénk egyes szám harmadik személyben. A németek sem szólítanak senkit egy rendelőben „Muttinak”, ott például Frau Müller egyenrangú partner, nem sértik méltóságában.
A kórlapon mindenki neve rajta van idehaza is. Miért nem lehet felolvasni, amikor az illetővel beszélünk? Vagy azt mondani: „Hölgyem, kérem, hogy most kint várjon”? Mindennapos küzdelmet ró honfitársainkra az, hogy megtagadják tőlük az alapvető tiszteletet, és ők tehetetlenek ez ellen. A család alapkövei a mentális egészségnek örvendő szülők. Ne kezdjék el már terhesgondozás közben lerombolni az édesanyákat!
2011 óta tartok dzsúdótanfolyamokat gyerekeknek. Kifejezetten feladatomnak tekintem, hogy amikor érkezik egy új csapattárs, ne csak az ő, de a vele érkező felnőttek (legyenek azok anyukák, apukák, nagypapák vagy nagymamák) nevét megtanuljam. Ők egy egységet képeznek a hozzám járó gyerekekkel.
Nekem edzőként kell tudnom tárgyalni a tanítványaim hozzátartozóival. Az a minimum, hogy ismerjük egymást, tudok a gyerekekről, a testvérekről, arról, milyen háttérből és akár kihívásokkal érkeznek, miben jobbak, miben kell még javulniuk, és ezt nem tehetem úgy, hogy közben a szüleiket annyira sem tisztelem meg, hogy a nevükön szólítom őket. Soha egyetlen gyerek hozzátartozóit sem szólítottam úgy, hogy „anyuka”, „apuka”, „nagymama”. Egyszerűen nem én vagyok az, aki így szólíthatja ezeket az embereket, hanem a saját gyerekeik – hacsak nem az anya-apa, anyu-apu, mama-papa párosok mellett döntenek, de ez már tényleg mindenki saját maga dönti el (van, hogy még az idővel is változik ez családon belül).
A fent felvázolt kritériumnak nemcsak akkor kell teljesülnie, amikor személyközpontú, gyerekre és szüleikre egyaránt figyelő emberként találkozunk egy családdal, de egy közintézményben is. Képzeljük el, ha úgy kezdenénk el szólítani egymást, hogy a másik egyetlen minőségét kiemeljük, amit tudunk róla, és egyszerűen hozzácsapunk egy kicsinyítőképzőt. Ebből lenne a „buszvezetőcske”, a „kutyasétáltató nénike” vagy a „jegyárus nőcske”. Én nem ilyen országban akarok élni. Olyanban viszont igen, ahol a méltóság alapvetés.
Abból adódóan, hogy politikus vagyok, bőven érkeznek hozzám olyan levelek, kommentárok, amelyek megalázni igyekeznek engem, ennek érdekében pedig Anettkának szólítanak, azt vélem felfedezni, hogy sajnos ez az ország pontosan tudja, miről beszélek. De néhányaknak jobb az úgy, ha a nők és az anyák maradnak megalázva – így átélhető a pillanatnyi fölény. Ez nem női ügy: össztársadalmi kérdés.
A gyerekek kiegyensúlyozatlan, önmagában bizonytalan, folyton megalázott anya mellett nem tudják tőle megtanulni, mit jelent kiegyensúlyozottnak lenni, hinni önmagunkban és abban, hogy a világ változtatható. Ilyen viszonyok közepette persze hogy újratermeljük hazánk drámáját. Azt, hogy az önérdek-érvényesítésre képtelen alattvalókban számolatlanul gyűlik a feszültség, mert ma megint ki kellett volna állni magukért, csak nem tudták, hogyan kell. Ez talán a magyarázat arra is, hogy miért szabadulhat el egy puszta félreértésből a gyűlölet. Tehetetlen düh. Kár érte.
A szerző országgyűlési képviselő (Magyar Liberális Párt)
Néhány gondolat az emberi méltóságról
A tényszerűség okán bevallom, hogy Bősz Anett Anyuka, kint várakozzon! című cikkére az általam írt, A trágárság nem közéleti kategória című publicisztika egy mondata adott okot. S hogy a képviselőnő – remélem, ebben a kontextusban nem sértő ez az általánosító névhasználat – kérdésére választ adjak, azért került ebbe az újságba egy liberális politikus publicisztikája, mert hazánkban minden rémhírkeltés ellenére sajtószabadság van.
Jó látni, hogy a képviselőnő finomított sajtófőnöke helyreigazítást kérő mondatán. Azon, hogy a Magyar Idők is „hazudik”, amikor azt állítja, hogy a „liberális Bősz Anett szerint a gyerek ne anyának szólítsa az édesanyját, hanem keresztnevén”. Bősz Anett ennek kapcsán már csupán „félremagyarázott információ megjelenéséről” szól. Ennek igazán örülök, de tovább finomítanám a helyzetet. Nem félremagyarázott, hanem félreértett helyzetről van szó. A félremagyarázás szándékos, a félreértés nem.
Félreérteni minden hátsó szándék nélkül akkor lehet valamit, ha az nem egyértelmű. S ha ezért téved az ember, az nem az ő hibája. Főként nem akkor, ha nagyon sokan tévednek ugyanúgy. Hisz amennyiben egy plakáton az áll, hogy „Anyuka helyett a keresztnevem: (saját név) A szülés után is ezt használom”, egyértelmű, hogy a „parancs” mindenkire vonatkozik, még a saját gyerekre is.
Mint a KRESZ-tábláknál. A behajtani tilos tábla mindenkire nézve kötelező. Ha nem tüntetnek fel kivételt, az nincs. Később bárhogy is magyarázkodunk. Az általánosból a különösre, annak létére vagy nem létére való következtetés egyébként egy fontos jogértelmezési alapelv, amelyet ha progresszív civileknek nem is, azonban a törvényalkotást feladatul vállaló képviselőknek ismernie kell.
Hát ennyit a „félremagyarázásról”. Bizony, a trágársággal szemben az egyértelmű fogalmazás közéleti kategória. És a hitelesség is az. Hogy mire gondolok? Igazán gyönyörű három mondat a képviselőnő cikkében: „Az élet számos területén éri honfitársainkat jogsérelem, ezek közül a legalattomosabban hatók azok, amikor egyik ember nem tiszteli a másik méltóságát […] Én nem egy ilyen országban akarok élni. Olyanban viszont igen, ahol a méltóság alapvetés.”
Egyetértünk. Én is olyan országban akarok élni. De hogy higgyem el Bősz Anett szándékát, amikor a Facebook-oldalán (válaszom leadásának napján) olyan képekkel és kapcsolódó bejegyzésekkel szembesülök, amelyek ellen szót emel? Nagyon alattomosan hatnak, mert nem tisztelik a másik méltóságát. Közéleti, főként jobboldali emberek, Kövér László vagy éppen Schmidt Mária, de bárki külsején akár élcelődni is a legelítélendőbb véleménynyilvánítási forma.
Mélyen emberi méltóságon aluli. Elsősorban az élcelődő emberi méltósága semmisül meg. Hogy is harcol az emberi méltóságért az, aki hajlandó a sajátját elveszíteni? Aki, ha Áder Jánosnak „oda akar vágni”, egy csupa bajuszból álló karácsonyfával teszi (Mandiner, 2019. január 23.)? Vagy aki azonnal elfogadja Bangóné k…rva nagy ötletét, és tarkóra tett kézzel hajlandó hasalni az MTVA épületében, kényszerítést sugallva? Aki nyílt levélben áll ki egy tinilány nyilvános, másokat mocskoló trágársága mellett, az milyen háttérrel beszél emberi méltóságról mint alapvetésről? Számomra ez a hitelesség hiánya. Pedig egy politikusban sokkal többet ér a hitelesség, mint az akciókészség vagy a nagy frázisok. Kár érte. Ellenkező esetben akár még a cikkében kifejtettekről is érdemes lenne beszélgetni.
Bencze Izabella