Az Európai Unió egyik legsikeresebb projektje az a kommunikációs hadjárat volt, amelynek során sikeresen elhitették velünk, hogy a kohéziós alapokból a pénzt a gazdag nyugatiak irántunk érzett jóindulat miatt kapjuk. És kezünk-lábunk kell törnünk a buzgalomtól, hogy elég hálásak legyünk ezeknek a kiváló embereknek és nemzeteknek.
Azt nem érezték fontosnak elmondani, hogy ezt a pénzt valójában azért kapjuk, mert gazdasági szuverenitásunk jelentős részéről a belépéssel lemondunk, és olyan hatalmasak a gazdaságban a fejlettségi és strukturális különbségek a magországok és a közép-európaiak között, főleg a pénzügyi-banki területen és persze tőkeerőben, hogy gazdasági protekcionizmus nélkül gyakorlatilag azonnal lefelé menő spirálba kerülnénk.
A kölcsönös érdekek egyensúlya sohasem állt fenn, de az EU nyújtotta biztonsági garanciák, a biztos piacok és az örökösnek tűnő fellendülés mindig is jobbnak látszott, mint a kívülmaradás bizonytalansága. Úgy tűnt, tényleg komolyan gondolják, hogy gazdasági fejlődésünk felgyorsítása előnyös számukra. Mi még a nemzetek Európájába léptünk be, amikor még fel sem merült, hogy létezik nemzeti identitás nélküli (sőt, talán a nemi identitást is nélkülöző) emberfajta. Ez a kétezres év környékén még egyszerűen elgondolhatatlan volt.
Az EU mechanizmusait a nemzetek közötti, persze kicsit Nyugatra billenő egyensúly fenntartására hozták létre, tisztán politikai és nemzetgazdasági alapon. A multinacionális vállalatok akkor még sokkal inkább nacionális nagyvállalatok voltak, még nem fordultak meg a hatalmi viszonyok, a nemzeti kormányok sokkal erősebbek voltak, mint gazdasági elitjeik hatalmi, befolyásolási képességei. Kelet-Európában az EU bővítésekor hevesen csatlakozni vágyó és gyenge kormányok voltak hatalmon, amelyek közül többen sokkal határozottabban tárgyaltak ugyan, mint a baloldali magyar kormány, de akkoriban senki sem kételkedett igazán a nyugatiak jóindulatában.
Mindenki azt gondolta, hogy érvényesítik majd az érdekeiket, de lesz majd egy józan határ. Messze vezető kérdés, de a visegrádi négyek mindegyike – más-más formában ugyan – nagyon komoly gazdasági és társadalmi árat fizetett azért, mert csak a gazdasági kérdésekre koncentrált, és nem vette észre, hogy a nyugati társadalmak állapota mennyire rossz demográfiailag és minőségi munkaerő szempontjából, és ennek milyen középtávú elszívó hatása lesz a csatlakozó országok társadalmaira.
Az sem volt előre prognosztizálható, hogy röpke tizenöt év alatt milyen szélsőliberális politikafilozófiai fordulat következik be az észak-atlanti térségben. Tulajdonképpen Nyugaton teljes elitcsere zajlott le, a nemzeti elitek helyét a kormányokban a nemzetközi elitek vazallusai vették át, a politikai tér a nemzeti szintről a multinacionális vállalatok és az univerzalista-liberális médiaelitek játszóterére került át.
Az unión belüli politizálás teljesen elszakadt attól a szerződéstől, amelyet eredetileg a közép-európai államok aláírtak. Valami olyasmi jött létre, amire igazából nincs szavunk. Az elmúlt évtizedben az EU mindenkori vezetői folyamatosan tágították a hatalomgyakorlásuk lehetőségeit, a nemzeti szuverenitás minden elemét bevonva ebbe a folyamatba. Olyan döntés-előkészítési és jogalkotási rendszerek alakultak ki, amelyek teljesen átláthatatlanok a tagállami kormányok számára, ha nem részei azoknak a hálózatoknak, amelyek ezeket a tulajdonképpeni befolyásolási intézményeket működtetik.
A visegrádi négyek együttműködésének pont az a motorja, hogy ezek az országok néhány év alatt elveszítették azt az informális, a személyes kapcsolatokon, a hagyományos diplomácián alapuló befolyásukat, amellyel a csatlakozás utáni években még rendelkeztek.
Az önálló politizálás, a nemzeti szuverenitás lehetőségeinek kihasználása egyre komolyabb negatív reakciókat vált ki az EU rendszereiben, egyre szélesebb körben.
Az elmúlt nyolc évben nem Orbán Viktor és a Fidesz ment messzebbre, hanem az Európai Unió igyekezett minden területen szűkíteni a nem liberális pártok által irányított nemzetállamok mozgásterét. Az EU minden tagországában kialakította már a komprádor pártokat és burzsoáziákat. Ilyenek a liberális pártok, nyilván, és ilyen a gazdasági elit azon része például, amely a multinacionális vállalatok regionális vezetési szintjein vesz részt a gazdasági gyarmatosításban.
Szociológiai értelemben a mindenkori fiatal korosztályok multinacionális környezetbe csábítása akár munkavállalás, akár oktatás címén azt eredményezi, hogy a periférián mindenütt könnyen bevethető, a helyi nyelvet beszélő, de az országhoz, a nemzethez nem hű aktivistarétegek alakulnak ki. Erre húsz év bőségesen elég volt, és fennáll a veszélye annak, hogy az ukrán példához hasonlóan bárhol létrehozható – már az EU-n belül is – a brüsszeli elitnek teljesen alárendelt kormányzat, ha az adott ország lakossága nem elég éber. Erre történik most kísérlet Szlovákiában, és halványabb, de eltökélt formában nálunk is.
A 2019-es EP-választás komoly átrendeződést hozhat, a liberális pártok, beleértve a Néppártot is, akár kisebbségbe is szorulhatnak a migrációellenes, EU-kritikus pártokkal szemben. Ez az oka annak, hogy a brüsszeli bürokraták és a magországok liberálisai néhány területen megpróbálnak átütő győzelmet aratni, mert azt remélik, ezzel meg lehet ijeszteni a választókat. Azonban csak saját ideológiájuk és az aktatologatásba merevedett életük foglyai.
Juncker beszéde a következő költségvetési ciklus bürokratikus eszközrendszeréről, amely jogállami hiányosságokra hivatkozva tenné lehetővé a kohéziós pénzek zárolását a renitens államokkal szemben, olyan atombomba, mint a 7-es cikkely. Lehet, hogy robban, csak nem tudni, hogy hol és mit szakít darabokra. A XXI. században eddig, legalábbis Európán belül, nem volt szokás nyílt erőszakkal fenyegetőzni. A kötelező betelepítési kvóta erőltetése és a szerződéses kötelezettségek egyoldalú felmondása a másik kötelezettségeinek fenntartása mellett azonban példátlanul agresszív lépés, még akkor is, ha eufemizmussal „jogállami hiányosságokról” beszélnek. Ez a belügyekbe való legdurvább és nyílt beavatkozás.
Gyakorlatilag intézményesíteni akarják, ahogy az Európai Ügyészséggel is azt, hogy bizonyos országok komprádor ellenzéke bármikor közvetlenül az EU valamelyik szervéhez fordulhasson és azonnal zsarolási potenciálhoz juthasson. Az Európai Unió mostani elitje nem akarja hagyni, hogy a szokásos rotációnak megfelelően a hatalmi rendszeren belül, az Európán belüli politikai változásoknak megfelelően a választói akaratok a parlamentben és a rendszer működésében is megjelenjenek. Ez már egy lázadás a várható változás ellen. A liberalizmus utóvédharca, de most még támadásnak álcázva.
Először az EU-val kapcsolatos történelmünkben, el kell kezdeni gondolkozni a válaszlépéseken. Junckerék ugyanis most el fognak menni a falig, vagyis nem lesz majd kompromisszum. Nekik a győzelem kell, jelentős mennyiségű bevándorló befogadtatása és az általuk, valamint a szatellitáik által finanszírozott „civil” szervezetek korlátlan működésének biztosítása. Valószínűleg rövid távon gondolkoznak, már most megpróbálják blokkolni azokat a kifizetéseket, amelyek ebből a ciklusból még hátravannak. Ezek a küzdelmek eddig a háttérben zajlottak, de talán most megpróbálják ezeket is a nyilvánosság elé vinni, némi korrupciós váddal megfűszerezve.
Alapvetően persze a helyzet kulcsa az Európai Néppárt vezetőinek kezében van. Függetlenül az ideológiai meggyőződésüktől, mert arrafelé is van azért még egy kis tere az ideológiamentes józan észnek, fontosabb nekik a befolyásuk megőrzése, mint az ideológia győzelme. Ha vissza akarják szerezni a hagyományos jobboldal dominanciáját Európában, és erre még egyszer, utoljára talán még van esély, akkor Orbán Viktor politikája, személye és ideológiája az eszköz ehhez.
Ma nem sok ember van a Néppártban Európában, aki képes tömegesen olyan szavazókat megszólítani, akik határozottan ellenzik a bevándorlást és a korlátlan liberalizmust. Nemcsak Orbánnak van szüksége a Néppárt által nyújtott biztonságra, hanem a Néppártnak is szüksége van egy olyan karizmatikus európai politikusra, akiben bíznak az emberek. A migránsválság egységes európai politikai színpadot teremtett, olyat, amelyre Macron éppen fellépni törekszik, és amelyről Merkel éppen távozóban van.
De azt mindenki érzi, hogy a jövőt nem Juncker, és nem is ők fogják csinálni.
A szerző szociológus