Semmi kétség, a kapitalizmusnak nevezett, a tőketulajdonláson és a megtérülési hatékonyságon alapuló létforma sokoldalú válságban van. Nem könnyű feladat ebből a kusza válságtömegből az alapvető meghatározó elemeket kiemelni, mert az egyszerűsítés mindig magával hordozza a tévedés kockázatát.
Szerintem a válságtömeg lényege abban rejlik, hogy a kapitalista létmód az érdekeltsége középpontjában álló tőkemegtérülési hatékonyságot abszolutizálja. Ideológusai kizárólag azzal foglalkoznak, hogy feltárják e mutató javulásának tényezőit, immár országhatárokat is akadály nélkül átlépő módon. Közben hanyagul megfeledkeznek a tevékenységük színterét képező fizikai és humán környezet karbantartásához szükséges költségek fedezetéről.
A tőkeműködés fizikai és humán környezetét nemes egyszerűséggel kívülálló dolgoknak, úgynevezett externáliáknak tekintik. Mára bőven eljutottunk oda, hogy az ezekben az externáliákban felhalmozott fedezetlen költségek magára a létmódra vannak olyan káros kölcsönhatással, hogy annak nem is a távoli jövőben a fenntarthatóságát kérdőjelezik meg.
A sokfajta externáliaválság közül elegendő, ha a két legfontosabbat, a demográfiai helyzetet, illetve a klíma káros átalakulását idézzük bizonyítékként. Egyrészt, egyre kevesebb olyan ember van a világban, aki érdemben hajszolhatná a tőkehatékonyság kívánt növekedését, de burjánzó számban vannak olyanok, akik ronthatják.
A klímaváltozás pedig már rövid távon is kritikus helyzetet állít elő a tömegek élelmezésében. Vezető közgazdasági elemzők azonban máig nem álltak rá a komplex elemzésekre. A tőkemegtérülési kívánalmat nem elegyítik a már rövid távra is létfontosságú externália-költségfedezetekkel. Ha tőkemegtérülésről van szó, akkor ők nagyon globálisak, ha demográfiáról és környezeti ügyekről, akkor még csak nemzetállami szinten sem jeleskednek. Alig vannak átfogó szemléletmódú nemzetgazdászok, társadalomgazdászok.
Van ehelyett viszont egy éledező szociális utópia, aminek egyik újabb virága a kötelező alapjövedelem, amit a hívek szerint az államnak kellene biztosítania polgárai számára. Az alapjövedelem alanyi jogon járna, és érte az állam nem várna semmiféle ellenszolgáltatást.
Ez különböztetné meg minden másfajta állami szociális transzfertől, amelyekhez a hozzájutás feltételekhez van kötve. Elöljáróban jegyezzük meg, hogy a társadalom bajainak az elosztás felőli orvoslása régtől kezdve kizárólagosan bal és/vagy liberális csodagyógyszer. Már az volt a 19. század utópista szocialistái esetében is. A leninizmus is szükségletek szerinti hozzáférést hirdetett, de legalább elvárta volna, hogy mindenki képességei szerint gyarapítson is.
Az alapjövedelem hívei ilyen követelményt sem támasztanak. Köztük vannak elismert társadalomkutatók, de egy hajdan Nyugat-szerte ünnepelt jegybankár is, mint Surányi György, aki a „Nincsen ingyenebéd!” kitartó híve volt még hivatali idejében.
Arra is érdemes felfigyelni, hogy az ötlet mindig akkor veződik fel, amikor annak gyakorlati megvalósításának terhe nem az ötletgazdák vállaira nehezedik. Döntéshozó helyzetben viszont mindig jönnek a bűvös „strukturális reformok”, amelyek lényege nem a feltételek nélküli jövedelemosztogatás, hanem éppen ellenkezőleg: a jól megszolgált jövedelmek kompenzáció nélküli megkurtítása.
Az alapjövedelem-csapat éppen 2011-ben kezdett el mozgolódni nálunk, 2014-ben már LÉT néven szakértői csoportot is szerveztek, és a Kossuth Klubban tartották meg bemutatkozásukat, az említett volt jegybankári erősítéssel.
A témának most az egyik ellenzéki miniszterelnök-jelölt megszólalása adott aktualitást. A Karácsony Gergely által javasolt számok alapján kísérelek meg egy gyors megvalósíthatósági számvetést készíteni.
Szerinte a felnőtteknek havi 60 ezer, a gyermekeknek 30 ezer forint alapjövedelem járna, de lenne alapnyugdíj is 90 ezer forintos havi járandóságként, valamint a minimális bérjárandóságnak is nettó havi 150 ezer forintnak kellene lennie. Azzal a felvetéssel nem is érdemes foglalkozni, hogy szerinte a bevezetés előtt egy 10-20 ezres kísérleti mintát kellene használni. Ugyanis ilyen kísérletek már másutt voltak elkötelezetten liberális államokban (Finnország, Kanada).
A leghasználhatóbb következtetések ezekből a kísérletekből úgy hangoztak, hogy az érintettek életvidámabbak lettek. Ez ugye könnyen érthető is. Több használható tanulság pedig nincs. Arról azonban máig nincsenek hírek, hogy e „kedvező” kísérletek után bármelyik nálunk sokkal gazdagabb ország is a közeljövőben szeretné bevezetni a rendszert.
Vessük alá a javaslatot (Karácsony számait használva) a gyakorlat próbájának! Mindenekelőtt feltételezhető, hogy alapjövedelmet szolgáltatni csak az államnak lehet a kötelezettsége, erre a cégek a jelenlegi jogrendben nem kötelezhetők. Ha a határainkon belül élőket (felnőtteket, gyerekeket) vesszük figyelembe, ez éves szinten mintegy hétezermilliárd forintjába kerülne az államnak. Ha állampolgári jogon járna, akkor értelemszerűen járna a külhoni állampolgárainknak is.
Ez további mintegy hétszázmilliárd forint. Ha ehhez az állam szolgálatában álló minimálbéresek járandóságát (150 ezer havi nettó) és az alapnyugdíjjal járó többletköltségeket is beszámítjuk, a számla felmehet kilencezermilliárd (!) forintra is. Nyilvánvaló, hogy ez az éves húszezermilliárd forintos költségvetésbe csak gigantikus, egyszeri hitelfelvétel esetén fér bele. Talán Karácsony Gergely sem gondolt arra, hogy a munkaviszonyban lévőket alapjövedelem-adóval kellene sújtani. Hitelügyben viszont lehet, hogy kapott biztatást!
A „projektet” részekre sem lehetne tagolni, hiszen, mint a nagy folyók, ez a projekt is csak egy nagy lendülettel ugorható át. Ha nem elegendő a lendület, vízbe huppanunk. A szükséges harmincmilliárdnyi eurós hitelt havi 2,5 milliárd eurós részletekben kellene igénybe venni. Ekkora forinthitel-kapacitással a piac nem rendelkezik pótlólagos árfolyamkockázatok felvállalása nélkül. A következő években az alapjövedelmek finanszírozásához további hitelekre lenne szükség.
Hova tűnne a GDP-arányos eladósodás lefaragása? Az unió által előírt deficitcél? Sorolni sem érdemes a további nagyon is gyakorlatias akadályokat, amelyek az alapjövedelem-ötletet utópiává minősítik. Egyebek mellett: ha a munkaviszonyban lévők is alapjövedelmet kapnának, azt a bérek felett kapnák, vagy annyival csökkenne a bérük?
Nem feltételezzük, hogy ez a szellemileg nem retardált ötletelőbrigád nem tud elvégezni hasonlóan egyszerű aritmetikai műveleteket, hogy eljusson a kíméletlen következtetésig. Akkor mégis miért bocsátkozik ilyen szellemi kalandba? Csak nem azért, mert, ahogy a mondás tartja, nincs régi vicc, csak öreg ember, egy csecsemőnek pedig minden vicc új? Félő, hogy lesznek, akik a tréfát komolyan veszik. Az ellenzéki felvetés különleges aktualitást nyer fél évvel a választások előtt.
A szerző közgazdász