Vannak régi, klasszikus fogalmak, amelyekről az ember nem is gondolná, hogy idővel újra elemezni, tisztázni kell. Ilyen magától értetődő, evidens kategória lehetne az állam, sőt a jogállam, mi több, a demokratikus jogállam intézménye is.
Amikor például valaki beiratkozik a jogi egyetemre, eleinte nem tudja megkülönböztetni egymástól a tantárgyakat. A professzorok jönnek, megtartják az előadást, az újdonsült hallgatóság viszont azon töpreng, hallott-e már ilyesmiről az életben. Mi az, hogy állam, mi az, hogy jog, és hogyan függ össze a kettő?
Kezdetben bizony nem könnyű rendet tenni, s kell egy kis idő ahhoz, hogy az ember eligazodjon az útvesztőkben. Az első évfolyamon éppen ezért a leghasznosabb tantárgy régtől fogva valószínűleg a bevezetés az állam- és jogelméletbe című stúdium.
Hogy mi az állam? Ez néhány előadás után általában kiderül. Az állam olyan körülhatárolt terület, amelynek viszonylag állandó lakossága van, s ez a népesség határozhat arról, ki gyakorolja az adott területen a közhatalmat. A közhatalmat gyakorló tényezők viszont felelősséggel tartoznak a népességnek a létbiztonság, a közbiztonság megteremtéséért.
Mindebből következik, hogy a terület, a népesség és a közhatalom egyaránt az állam fogalmi eleme. Szinte magától értetődő ez, legalábbis az eddigi belföldi és nemzetközi szabályok szerint. Ennek megfelelően beszélhettünk mostanáig független, szuverén jogállamról, területi integritásról.
Azt, hogy a jövőben miként alakulnak a dolgok, nehéz lenne megjósolni. A jelek szerint ugyanis eljött az átértelmezések ideje. Lehetséges például, hogy a későbbiekben már nem lesz államhatár, ami körülvenné a területet. Ajtó, ablak nyitva, bejöhet akárki?
Ez egyelőre nem világos. Az viszont igen, hogy az Európai Unió a tervek szerint már a nyár végétől úgy oldaná meg a népvándorlásból adódó válságot, hogy a más kontinensről érkező embereket egy elektronikus mechanizmus alapján szétosztaná a tagállamok között. A számítás, a képlet alapja az uniós országok lakóinak lélekszáma és gazdasági teljesítménye lenne. A rendszer automatikusan működne, a kormányoknak lényegében nem lenne beleszólásuk, kik költözhetnek be az állam területére.
S a gond nem is csupán az, hogy a kormányoknak ilyenkor nem maradna döntési joguk – az uniós kvóta megoldaná ezt helyettük –, hanem az, hogy az ország területén élő népesség nem ellenőrizhetné többé a folyamatot. Hogyan is kontrollálhatná, hiszen nem kérhetné számon a kormányától azt, vajon miért tízen, százan vagy ezren érkeznek bizonyos időközönként.
Persze bárki felvethetné, ne lázadozzanak a tagállamok, hiszen köztudomású, hogy az unió országai a szuverenitásuk egy részét az EU-val közösen gyakorolják, így azután valójában bátran rábízhatják másokra, mi is történjen a területükön. Ám a kvótaügyben ez nem biztos, hogy így van, sőt valószínűleg nincs így. A menekültügyek eldöntése ugyanis jelenleg állami hatáskör, de itt már jóval többről van szó, mint egyszerű menekültügyekről.
Ha az európai jogrend átértelmezésével ilyen tempóban haladunk, még megérjük, hogy a helyi kormányok arra kényszerülnek: tétlenül nézzék, amint egy távoli akarat saját lakosságukat valamilyen indíttatásból egyszerűen kisöpri az országból, mások viszont elözönlik a területet.
Ezért is lenne fontos, hogy mielőtt az unió az elkövetkező hónapokban – a közös megoldás jelszavával – netalán határozatot hozna a kötelező automatikus kvótáról, az arra hivatott szervezetek idehaza, belső használatra megvizsgálják állami létezésünk rég bevált klasszikus elemeit az új körülmények miatt. Nagy kérdés ugyanis, hogy vajon a népvándorlás elsodorhatja-e a régi európai civilizációt a maga teljes fogalomrendszerével együtt.
Az elemzésre alkalmat ad az, hogy a kormány megbízásából az igazságügyi minisztérium kérelmet nyújtott be az Alkotmánybírósághoz (AB) az alaptörvény értelmezését kérve. A nyilvánosságra hozott indítvány természetesen felemlegeti az állam fogalmának alkotóelemeit, tehát hangsúlyozza, hogy terület, népesség és a népességért felelős közhatalom, főhatalom nélkül állam nem létezhet. Az iratból kiolvasható az is, hogy a szuverenitásnak ezeket a lényegi elemeit a közös joggyakorlás jelszavával sem lehet másoknak átengedni.
Végeredményben levonható az a következtetés, hogy a létezésünket befolyásoló alapkérdésekről, köztük a lakosság összetételéről a kormány nem állapodhat meg külső szereplőkkel az Országgyűlés mint legfőbb közjogi tényező hozzájárulása nélkül.
Az AB döntését persze nem lehet megelőlegezni. A most készülő uniós tervek és javaslatok Közép-Európában mindenesetre felidézik azt a baljóslatú marxista tételt, amely szerint idővel az állam elhal és a jog is megszűnik. Remélhető, hogy ez az idő még nem érkezett el.