A magam árnyékát lépegetem át ilyenkor, karácsony után, amikor egy egész éves adósságot törlesztek, és elolvasom azt, amire az elmúlt esztendőben nem volt időm és energiám.
Jó kézbe venni Temesi Ferencet, Barabási Albert-Lászlót és Weöres Sándort, de persze jönnek az aktuálpolitikai írások is szép számban. A jófajta vörösborok felpezsdítik az ember igazságérzetét, különösen, ha kitűnő étel is kerül az asztalra, és mikor máskor menti fel az istentisztelet az embert az evés bűne alól, ha nem karácsony napjaiban…
Az interneten olvasom a migrációs könyvek Patrick Kingsley nevű, díjnyertes szerzőjétől a The New York Timesban, hogy Magyarországon majdnem fasizmus van, és csak azért majdnem, mert Orbán Viktornak nincs Gestapója. És Berend T. Iván is messziről üzeni a 168 Órában, hogy a náci időket idézik a magyarországi történések, bár kicsit megnyugodtam, hogy az interjúban elárulja azt is, hogy nem akart köztársasági elnök lenni („Ó, nem”, mondja a kedves kérdésre).
És rátévedtem marosvásárhelyi földim, Dragomán György író Magyar Narancsban megjelent interjújára, ahol kérdésre határozottan válaszol: „Ha diktatúra lenne, mi nem beszélgethetnénk egymással”, bár a másodlagos üzenetek mind-mind azt sugallják, hogy Magyarország elszigetelt, borzasztó az oktatás, aggasztó a helyzet, és akarata ellenére aktuálissá váltak a szövegei.
Dragomán Györgyöt, mint a diktatúra elől menekült erdélyi írót, A fehér király szerzőjét gyakran egyfajta diktatúrameghatározóként használja a liberális média.
A fehér király valóban nagyszerű regény, én is együltömben olvastam végig, és vártam, hogy mikor jelenik meg az, ami számunkra, diktatúrában élő marosvásárhelyi magyarok számára a rendszer legfájdalmasabb jellegét adta: a tömény magyarellenes fasizmus, amely a 150 ezer lakosú városban húsz év alatt a magyarok számarányát hetven százalékról ötven százalék alá szorította.
De hiába vártam, nem jelent meg. Nem esik szó nemzeti üldözésről. Miért is: mert ha a nemzeti dimenzió megjelenik, akkor ez a „gagyi nacionalizmus” hordozója lett volna, és mint ilyen regény, nem lehet méltó a világhírre.
Ilyen egyszerű. Ettől még jó a regény, de nem hiteles. Valóban, a diktatúra a román másként gondolkodókat is üldözte, de a magyar–román frontvárosokban elsősorban és kifejezetten a magyarokat.
A diktatúrában általában üldözték az embereket, egyházakat, civil szervezeteket, csak egy párt létezett, betiltottak újságokat, börtönbe vetettek, elhurcoltak másként gondolkodókat, éheztették az embereket, a hatalom bármit megtehetett, de az erdélyi, marosvásárhelyi, 1980-as diktatúraélmény nem lehet hiteles a magyarellenes politika bemutatása nélkül.
A rendőrök állandó igazoltatása, a magyar vezetők elbocsátása, a magyar nyelvű oktatás folyamatos visszaszorítása, a magyar ünnepek betiltása, új és új románok betelepítése és helyzetbe hozása, a magyar szerzők betiltása, a piros-fehér-zöld színek beteges üldözése, a magyar sajtótermékek betiltása, a magyar településnevek említésének betiltása, a Securitate állandó vegzálása, a magyar fiatalok állandó megverése és katonaként bányákba hurcolása és a magyarok kivándorlásra kényszerítése, mindez ugyanazt az egykori életérzést testesíti meg, de amíg ez nem kerülhet be a trendi írásokba, addig a diktatúra jelzőt rá lehet húzni önkényesen bármelyik jobboldali kormány által vezetett államra.
A kommunizmus magyarellenes politikája tovább élt az 1989-es rendszerváltás után, és a fasiszta hangulatkeltés csúcsosodott ki 1990 márciusában, amikor a román hatalom vérfürdőt akart rendezni a marosvásárhelyi magyarság ellen.
Úgy adta a sors, hogy ott álltam én is édesapámmal a főtéri magyar tömegben, amelyet megtámadott a felhergelt román tömeg, és ha nem védjük meg magunkat a hidegvölgyi cigány testvéreink segítségével, akkor százak haltak volna meg.
Fasiszta diktatúrára példa a több évig háborúba süllyedő milosevicsi Jugoszlávia is, amikor nemzetek uszítottak egymás ellen, ahol a magyarok is az agresszió áldozatai voltak.
Ugyancsak valamiféle féldiktatúra az ukrajnai helyzet is, ahol órákat várakoztatnak a határon, betiltják a magyar nyelvű oktatást, megtámadják a magyar párt székházát, megölnek magyar cigányokat és a titkosrendőrség üldözi a magyar elöljárókat.
Ezek a rendszerek az emberek életére támadtak, üldöztek nemzeti közösségeket, és valóban össze lehet hasonlítani korábbi időszakok diktatúráival. A jelenlegi magyar vagy lengyel közállapotokat diktatúrának minősíteni egy közíró részéről hazugság, szellemi bűncselekmény.
Évekkel később, 2006-ban úgy adta a sors, hogy ott lehettem október 23-án a Dohány utcai zsinagóga előtt, amikor a Gyurcsány-rendszer rendőrsége lovasrohamot vezényelt és gumilövedékeket lőtt a tüntetőkre.
Én megúsztam, és nagyobb baj nélkül menekültem el a barátaimmal a térről. A támadás ellenben brutális volt, és többen maradandó sérülést szenvedtek.
Akkor az utcai tüntetők mögött ott volt az ország fele, komoly ellenállás bontakozott ki a hatalommal szemben. És bár a tüntetés elfojtása diktatórikus jegyeket mutatott, nem gondoltam azt, hogy diktatúrában élünk, csak azt, hogy ez nincs jól, és a baloldal megint a saját nemzete ellen fordult.
Akkor is úgy éreztem, hogy Magyarország a hazám, láttam a jót és lázadtam a rossz ellen. Másnap elindult az élet, és kicsit várni kellett ugyan, de 2010-ben a választáson kétharmaddal büntették Gyurcsányt a magyarok.
A baloldal 2010 óta élhetetlen államot, fasizmust, diktatúrát és csupa rossz dolgot mond. Teszi azt annak ellenére, hogy az ország soha nem látott gazdasági, társadalmi fejlődést él át, és senkit nem visznek el azért, mert kígyót-békát kiállt a kormányra.
Ugyanakkor jó azt érezni, hogy a magyarok kétharmada bizakodó, támogatja az Orbán Viktor által vezetett kormányt, és kiáll Magyarország mellett. Teszi ezt azért, mert az élet minden területén fejlődést lát.
A megmondóemberek néhány ismert és ismétlődő figurája, a „hiteles liberális értelmiség” nem tud mit kezdeni a nemzeti-keresztény-polgári demokratikus, politikailag stabil, a középosztályra építő állam megerősödésével, mert ez a rendszer nem róluk szól. Minden riasztja őket, ami nemzet, kereszténység, sikeres magyarság, „merjünk nagyok és önmagunk lenni”-féle alapállást képvisel.
Csodálattal nézik és ajnározzák néhány érdekes múltú ellenzéki képviselő vergődését, büntetőjogba ütköző cselekedetét, pedig éppen ezek a képviselők azok, akik az állam demokratikus működését akadályozzák.
A kritikának, esetleges polgárpukkasztó performansznak, tüntetésnek helye van egy demokráciában, de nincs a parlament működése akadályozásának és közintézmények megtámadásának.
Szerencséje volt az ellenzéki brigádnak. Márfi Gyula veszprémi érsek azt kérte tőlünk az Országgyűlés alakuló ülése előtt, hogy „szelíden győzzünk, mint a szél”. Nem volt könnyű.
A határon túli magyarok ellen fasiszta módszerekkel, plakáton uszító Bangóné Borbély Ildikó, az ajtóval hadakozó Kunhalmi Ágnes, a miniszterelnökre támadó Varju László és Tordai Bence sokunknál komoly vérnyomás-emelkedést okozott. De akkor ott a Parlament falai között, a Szent Korona szomszédságában megértettem, megértettük az üzenetet, szelídek maradtunk, mint a szél.
És a rendőrök is, még akkor is, amikor a demonstrálók szánkót, fenyőfát és rendőrt akartak égetni. A mi közösségünk erős, és hiszünk az igazunkban, hiszünk abban, hogy Magyarország jó úton jár. Mi itthon vagyunk, szeretjük a hazánkat, a nemzetünket. A végsőkig.
Elkezdődött az új év, de az Európai Unió álhírterjesztőitől, Judith Sargentinitől, Guy Verhofstadttól vagy Frans Timmermanstól még nem is olvastam semmit.
Milyen sok szép olvasmányélmény vár még ránk!
A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)