Volt már ilyenben részem, részünk a karácsonyokat megelőző napokban, és nem kívánom senkinek. Ahogy a bevásárlócsarnok szép lassan átalakul valami túlzsúfolt őrültek házává, miközben végtelenített ünnepi zene szól, az emberek félrohanásban tolják a kocsit, már-már robbanás közeli idegállapotban. És a végén már mindenből elegük van.
Legszívesebben elhallgattatnák már végre ezt a sok, folyton ismétlődő karácsonyi szirupos zenét. Mire hazaérnek, sőt mire a szentestéhez elérkeznek, teljesen, de legalábbis eléggé kikészülnek.
Szóval úgy indulunk az adventi hetek ösvényein, hogy idén hátha nem rontjuk el… Hátha nem torkollik veszekedésbe az ünnepi előkészület, hátha nem kell kipihenni magát az ünnepet is, amiről mindig is azt hittük, hogy olyan jó lesz egy kicsit ejtőzni, hátradőlni, a családdal lenni. Találkozni, beszélgetni, viccelődni, végignyúlni a tévé előtt.
Ezért kell az adventi út, kellően megalapozva, kiszámítva, átgondolva. Hogy könnyű legyen az érkezés. Talán a legfontosabb, hogy saját recept kell. Saját elképzelés, saját döntés, és semmiképpen nem a kereskedelem diktálta hajcihő, mert annak a vége mindig egy zombikarácsony, amelyben mi csak külső szemlélők vagyunk és maradunk, ahol az ünnep végig csak a tévében történik.
Két film vagy reklám között esetleg átkapcsolunk a betlehemi istállóhoz, hadd lám, hol tart az ünnep, az ünnepelt. Mi meg közben derekasan leküldjük az ünnepi vacsorát, reggelit, ebédet, szépen sorban. Aztán még egyszer. Csak a torkunkon ne akadjon. Vannak helyek persze, ahová csak a tévé lophatja be az ünnep hangulatát, de az igazi gazdagság az, ahol ezt enélkül is megélik, enélkül is tudják.
Szóval az adventünkön múlik, hogyan fogunk ünnepelni. Elkészülünk vagy kikészülünk? Gyorsan eltelő négy héten, amikor szépen feloszthatjuk a tennivalókat napról napra, úgy, hogy azért ne görnyedjünk túlságosan alattuk. Az évek során rájöttem, hogy nem kell tökéletesnek lennie az ünnepnek.
A békés családi ünnepi hangulatot, a karácsonyi szentmisét, istentiszteletet amúgy sem pótolhatja más. Hiszen a karácsony nem a mi tökéletességünkről szól, hanem az Istenéről. Az ő tökéletes ajándékáról.
A lényeg inkább az, hogy valahogy mi is odaférjünk a pásztorok és a bölcsek körébe. Ez az advent nagy lehetősége. Jó úton, jó irányba indulni el, hogy aztán megérkezhessünk. Ehhez pedig nem kell feltétlenül a hivalkodó fényszennyezés, pár mécses is hangulatot és fényt teremthet az ünneplő szívben. Ha pedig azt látjuk, hogy körmünkre égett a gyertya és még annyi minden várat magára, akkor amit csak lehet, hagyjuk a jövőre és csak a lényegre koncentráljunk.
Kétezer éve néhány ember bekopogtatott egy kis istállóépületbe, könnyező szemmel és boldog tekintettel figyelt, halk szóval köszöntött egy újszülöttet. Ez volt az ő ünnepük. A Krisztussal való találkozás, amikor az ember békességet nyer az ég urától hányatott önmagára, és valahogy más emberként indul és él tovább. Ezért lehetőség az advent, olyan megszentelt idő, ami segít célba érni, megérkezni, ünnepelni.
A világ persze mást mond és másra biztat, lelkes segítőként még a karácsonyi Jézust is elhelyezi az áruk polcain, a megszülető Istent is termékként árusítja és kitűzi rá az árcédulát. De, ahogy már mondtam, miért ne lehetne számomra saját út és saját döntések ösvénye az advent, amelyben a világot, ha nem is kizárom, de nyugodt és kacagó szívvel felülbírálom: mondhatsz akármit, úgy ünneplek, ahogy jónak látom.
Kellemes adventi utazást, örömteli megérkezést!
A szerző nagyváradi újságíró