A magyar kisvállalkozókról szélsőséges véleményeket lehet hallani már a rendszerváltás óta. Az egyik vélemény szerint a magyar kisvállalkozók innovatívak, akik – szemben a multikkal – tisztességes bért fizetnek a dolgozóiknak, valamint az itthon megtermelt nyereséget – szintén szemben a multikkal – itthon költik el és fizetnek adót. A másik vélemény szerint a hazai kisvállalkozók trükköznek minden téren, igyekeznek minimalizálni adó- és járulékfizetéseiket, és ráadásul külföldre viszik nyereségük egy részét. Legutóbb éppen a Magyar Időkben olvashattuk, hogy a kötelező bérminimum esetében is milyen trükközések történtek a hazai kisvállalkozásoknál.
Ha jobban meg kívánjuk érteni a hazai kisvállalkozások viselkedését, akkor előbb át kell tekinteni azt a gazdasági környezetet, amelyben azok működnek.
Valószínűleg azzal kell kezdeni, hogy a kilencvenes évek elején a feldolgozóiparban működő nagy multik felismerték a kelet- és a nyugat-európai bérszínvonal-különbségekből adódó üzleti lehetőségeket, és ezért rohamtempóban kezdetek beruházni térségünkben.
Amennyiben egy terméket olcsó munkaerővel termeltetnek meg, és egy gazdag ország piacán értékesítik, akkor komoly profitra lehet szert tenni. Ráadásul az esetek nagy részében a telephelyet is sokkal olcsóbban tudták megszerezni, mint ahogy azt a gazdag, nyugati országokban lehetett volna. Gyakorlatilag erről szól világszerte a globalizáció: vegyünk egy adag alacsony bérű munkást egy olcsó országban, hozzunk létre ott egy sor termelési kapacitást, az előállított termékeket pedig a globális vállalatbirodalmunkkal adjuk el egy magas bérű országban, ahol a fogyasztók képesek magasabb árat adni érte.
A keleti és a nyugati árszínvonalak különbségét már a szocializmus idején is próbálták kihasználni, és erre alapvetően háromféle megoldás létezett. Az egyiket nevezhetnénk a nemzeti vállalatok modelljének. Erre példa az Ikarus vagy a Skoda volt, amikor egy terméket teljes egészében Kelet-Európában fejlesztettek ki, készítettek el és próbálták meg értékesíteni nyugaton.
Ez sok nehézségbe ütközött, főként abba, hogy a nem versenyképes szocialista ipar termékei nem voltak olyan minőségűek, mint a nyugati cégek termékei, ezért a márkanév sem csengett olyan jól, mint a nyugati nagy brandeké, és ezért a kedvező árak ellenére sem tudtak jelentős piaci sikerekre szert tenni. A másik megoldást a licencmodell jelentette, erre a Lada- vagy Dacia-gyárak lehetnek a példák. Ebben az esetben a termék kifejlesztése még nyugaton történt, és csak a licencet vették meg keleten, és ott folyt a termelés is.
Ekkor csak kicsit volt jobb a helyzet, mint a „nemzeti vállalati” modellben, ugyanis bár a termék a licencvásárlás pillanatában még korszerű volt, de folyamatos fejlesztése elmaradt, így végül egy elavult árucikk jelent meg a piacon. És tegyük hozzá, rendszerint a termelés minősége sem volt megfelelő, ugyanis a felhasznált alapanyagok minősége és a minőségbiztosítás messze elmaradt a nyugatitól.
A harmadik megoldást az úgynevezett bérmunkamodell jelentette, amikor a nyugati cég a termelés egy részét kiszervezte kelet-európai – akkor még szocialista – vállalatokba, ahol csak egy egyszerű összeszerelő vagy termelőtevékenység folyt, az alapanyagok biztosítása, a termék kifejlesztése, a minőségbiztosítás és az értékesítés (persze nyugati márkanév alatt) már a külföldi cég felelőssége volt.
Ez a megoldás hasonlít legjobban a kilencvenes évek után a kelet-európai térségbe beáramló multik tevékenységére, ahol rendszerint csak az úgynevezett értéklánc (azaz a komplex termelési folyamat) olcsó munkaerőt igénylő részét telepítették a kelet-európai, illetve a délkelet-ázsiai vagy latin-amerikai országokba.
Ekkor a multi biztosította a termékfejlesztés mellett a kitelepített termelési kapacitásokat, a perifériaországok (mint mi is) pedig az olcsó, képzetlen munkaerőt adták. Ez végső soron nagyon előnytelen munkamegosztás volt. És még ma is az, hiszen a nagy autógyáraktól kezdve egy sor külföldi nagyvállalat ilyen konstrukcióban dolgozik hazánkban.
Természetesen lehet mondani, hogy a hazai cégeknek is exportálhatnak, de ne feledjük el, hogy a termékek eladhatóságát nagyrészt a fogyasztók vélekedése, a termék „goodwillje”, hírneve határozza meg, és nem meglepő módon egy nagy hagyományú német márkanevű multi általában sikeresebben győzi meg a vevőket arról, hogy érdemes megvenni a termékét, mint egy kicsi, névtelen vállalkozás a perifériaországokból.
Ezért az sem meglepő, hogy a gazdag, de viszonylag ismeretlen indiai, kínai, szingapúri vagy más hasonló országokból származó cégek előszeretettel vásárolták fel a csődbe ment nagy európai márkákat, aztán ezen márkanév alatt folytatták termelésüket, és ekkor már senki sem tudja, hogy a nagy német vagy holland márkanév alatt megjelenő terméket nemcsak hogy Kínában készítették, de ott is fejlesztették ki. A hazai kis- vagy akár középvállalkozásoknak természetesen nincs módjuk arra, hogy megvegyenek nagy, neves márkákat.
A hazai kisvállalkozásoknak azonban – kevés kivételtől eltekintve – maradt a hazai piac, ahol viszonylag szegény és árérzékeny vevőknek kellene eladniuk a termékeiket és a szolgáltatásaikat. Ez nem igazán könnyű, és nem teszi lehetővé, hogy ugyanolyan könnyedén emeljék a béreket, mint a külföldi piacokra termelő multik.
Ráadásul a hazai kisvállalkozóknál a személyi jövedelemadó és a társadalombiztosítási járulékok csökkentése ellenére még mindig magas járulékok terhelik a bérkifizetéseket. Ezek a terhek ugyan megvannak a multik esetében is, de azok az úgynevezett transzferárszabás következtében jelentős adóelőnyökhöz juthatnak.
Mit jelent a transzferárszabás? Egyszerűen azt, hogy a különböző országokban leányvállalatokkal rendelkező nemzetközi cég ott mutatja ki (ártrükközések révén) a magasabb nyereséget, ahol alacsonyabb a nyereségadó.
Amennyiben egy országon belül egy kisvállalkozás próbálkozna ilyennel, nyugodtan felkészülhetne a börtönkosztra, de a nagy nemzetközi tanácsadó cégek nyíltan „transfer pricing” részlegeket tartanak fenn és kínálják a transzferárazás terén szolgáltatásaikat. Ebben végső megoldást csak az adhat, ha nemzetközi megállapodások fogják megszabni, mennyi lehet a társasági adó az egyes országokban, de ez természetesen még nagyon messze van.
Ebben az esetben látható, hogy a hazai kisvállalkozások eléggé reménytelen helyzetben vannak, amin még a kedvezményes hitelek, a kedvezményes külpiacra jutási programok vagy az európai uniós kkv-támogatási források sem sokat segítenek.
Utólag már groteszknek tűnik, ahogy a kilencvenes évek elején a kelet-európai országok abban vetélkedtek, ki hoz több külföldi működőtőke-beruházást az országaikba, mintha abban folyt volna a verseny, hogy ki tudja jobban kizsákmányolni a dolgozók munkaerejét és gazdagabbá tenni a multikat. Az igazi sikert a magasabb béreket fizető, hazai exportképes vállalkozások külpiacra segítése jelentette volna. Persze nagyon jó lenne, ha ezek közt minél több high-tech cég lenne.
Be kell azonban látni, hogy hagyományos kisvállalkozásfejlesztési eszközökkel valószínűleg nem lehet segíteni ezen a helyzeten. Olyan unortodox megoldásokra lehet szükség, amelyek révén ki lehet egyenlíteni a hazai kisvállalkozások versenyhátrányait a multikkal szemben.
Ezt a legegyszerűbben úgy lehetne megoldani, hogy a kisméretű vállalkozások számára alacsonyabb társasági adókat, illetve alacsonyabb társadalombiztosítási járulékokat írnának elő. Mindez persze kiválthatja az EU tiltakozását, de addig, amíg nincsenek egységes társaságiadó-elvek Európában, nem sokat tehetnek az ügyben. Ezek a megoldások egyébként nincsenek ellentétben a nemzetközi adóügyi jogszabályokkal vagy a versenysemlegesség elvével, hiszen a cégek méretnagyság szerinti támogatása a világ sok országában rendszeres gyakorlat.
Az adórendszer méretnagyság szerinti differenciálását természetesen nagyon alapos elemzésekkel kell alátámasztani, és nagyon óvatosan kell azokat bevezetni. Arra is szükség van, hogy a rendszernek beépített védelme legyen az olyan trükközések ellen, amikor egy nagyobb céget kisebb részekre bontanak a tulajdonosok, hogy így élvezhessék az adózás előnyeit.
Ez azonban viszonylag könnyen kiküszöbölhető lehet az azonos vagy nagyrészt átfedő tulajdonosi szerkezetű vállalkozások szigorúbb ellenőrzése révén. Az innovatív, kisvállalkozásokat előnyben részesítő adózási rendszer kialakítása remélhetőleg nem igényel majd hosszú éveket.
A szerző közgazdászok