Először is, hogyan volt képes négy hónapon keresztül bujkálni Brüsszelben, az Európai Unió intézményeitől alig néhány kilométerre, a belga főváros Molenbeek negyedében, és közben újabb gyilkosságokat kitervelni és megszervezni Salah Abdeslam, akit huszonnyolc ország rendőrsége keresett? Miért nem értesítették rögtön a rendőrséget, holott a portréja Belgiumban és Franciaországban, de másutt is közismert volt, plakátokon, újságokon, az interneten és televíziós adásokban számtalanszor látható volt? Hogyan szervezhetett meg egy újabb terrorista hálózatot?
A másik, ezzel összefüggő, égető probléma: miért nem volt képes a belga és francia rendőrség megelőzni a legújabb támadásokat, annak ellenére, hogy számítani lehetett rájuk? Különösen azok után, hogy március 19-én a belga rendőrség végre letartóztatta a százharminc áldozatot követelő, tavaly novemberi párizsi tömeggyilkosság kitervelőjét, és egyetlen életben maradt végrehajtóját.
A két kérdés jóval fontosabb, mint azok, amelyeket a mostani eseményekhez kapcsolódóan olvashatunk a médiában. Ilyen például az, hogy milyen konkrét szerepe lehetett a piti tolvajból és drogkereskedőből terroristavezérré lett Abdeslamnak a brüsszeli repülőtér és a metró, tágabb értelemben az EU központja elleni támadásban? Nem mindegy, hogy konkrétan meghagyta, elfogása idején támadjanak a társai, vagy pedig azok, erről értesülve, öntevékenyen kezdtek hozzá a repülőtéren várakozó, illetve a brüsszeli metrón utazók mészárlásához.
Hasonlóképpen tévútra visz bennünket annak a teoretikus kérdésnek a boncolgatása is, hogy ha a merényletek végrehajtói között több a régebben ott élő, és iszlamista radikálissá vált francia vagy belga állampolgár, mint az újonnan, 2015 őszén érkezett közel-keleti migráns, akkor milyen mértékben lehet, összefüggésbe lehet-e hozni a migrációt a terrorizmussal?
Egy biztos: sem a párizsi, sem a brüsszeli dzsihadista merénylők nem voltak magányos gyilkosok. Határozott és érezhető támogatást élveztek saját társadalmi közegükben, azokban a jórészt észak-afrikai arab bevándorlók nemzedékei által alkotott közösségekben, ahol nehezen beilleszkedő, devianciára a belga vagy francia átlagnál sokszorta jobban hajlamos fiatalok, jórészt az iskolából kimaradt, a szociális rendszeren élősködő és kisebb bűncselekményeket elkövető fiúk és fiatal férfiak élnek. Ebből a körből kerültek ki a párizsi és a brüsszeli merénylők is.
Ők, illetve a hozzátartozóik rejtegették a teljesen elarabosodott Molenbeekben a Nyugat-Európa első számú közellenségének számító terroristát, Abdeslamot, alig néhány száz méterre a szülei lakásától, ahonnan gyilkolni indult a bátyjával együtt, aki azután Párizsban robbantotta fel magát.
A belga rendőrség, amely már hónapok óta razziázott Molenbeekben, potenciális terroristaként intenzíven megfigyelhette és azonosíthatta volna a repülőtéren önmagát is felrobbantó testvérpárt, Khalid és Ibrahim el-Bakraouit is. Ők mint radikális iszlamisták ismertek voltak a rendőrség előtt. Hozzájuk csatlakozott egy Magyarországon át Belgiumba érkezett migráns, Najim Laachraoui is, ő volt a harmadik merénylő a Zavantem repülőtér várócsarnokában. Vagyis meg lehetett volna előzni a brüsszeli merényletet, ha a belga rendőrség megelőző módon jár el, megrajzolja a potenciális elkövetők profilját, majd ártalmatlanná teszi őket.
Amerikai terrorelhárítási szakértők nem véletlenül hasonlították béna, inkompetens gyerekekhez a belga hatóságokat, amelyek csak most kezdenek el komolyan emberi és anyagi erőforrásokat fordítani a terrorelhárításra, noha a dzsihadisták már legalább húsz éve jelen vannak Brüsszelben. Nem csak a belga és a francia a terrorelhárítás volt csapnivaló. A politika is nagyot hibázott. Nyugat-Európában a bevándorlóközösségek integrációja csődöt mondott, az ott élő arab bevándorlók egyre inkább elszigetelődtek, ami oda vezetett, hogy Molenbeek és több hasonló környék a terrorizmus melegágyává vált.
Az Egyesült Államokból érkezett bírálat jogos, de a belga és francia rendőröket túlzás dilettánsoknak nevezni. Tudják ők, hogy mit kellene tenniük a terrorizmus megelőzésére, gyökereinek kiirtására. Csak hát a liberális média kereszttüzében vannak, és a politikusok nem engedik cselekedni őket. Hiába vezetne célra a preventív profilalkotás, ha ezt az eljárást a média véleményformálói a probléma rasszista megközelítésének tartják. És mit kezdjenek a hatóságok az Abdeslamhoz hasonló piti bűnözőkkel, akiknek többsége azután a börtönben radikalizálódik és esküszik fel az iszlám dzsihádra?
Nagy nehezen, alig két hónapja sikerült keresztülvinni a francia törvényhozáson, hogy a legsúlyosabb bűncselekményeket elkövetett, jogerősen elítélt terroristákat börtönbüntetésük letöltése után megfoszthatják állampolgárságuktól, és kiutasíthatják Franciaországból. De mihez kezdjenek azokkal, akik csak nemrég radikalizálódtak, és bár számos jel arra mutat, hogy az Iszlám Állam soraiban, Szíriában harcoltak, visszatérve nem lehet rájuk bizonyítani, miféle bűncselekményeket követtek el? Sújthatják-e szankciókkal azt a családot, amelyik eltűri, sőt érzelmileg támogatja, hogy fiatalabb tagja az iszlám dzsihád öngyilkos mártírjává váljon?
Az emberi életeket gátlástalanul semmibe vevő iszlám radikálisok megkövetelik a jogállami normák szigorú tiszteletben tartását azoktól az államoktól, amelyeket el akarnak pusztítani. Salah Abdeslam ügyvédje máris kifogásolja, hogy a belga hatóságok nem tartják tiszteletben a nyomozás titkosságát, és információkat szivárogtattak ki a francia sajtónak. Nem lehet kizárni, hogy a politikai korrektség, miután elcsitul a brüsszeli merényletek hullámverése, újra lehetetlenné teszi a soron következő terrorista merénylet megelőzését.
A szerző újságíró