1914-ben kitört az első világháború, amelynek akkor még senki nem láthatta előre a kimenetelét. Az oroszok, poroszok (németek) és osztrákok által 1795-ben területileg felosztott és idegen uralom alá hajtott lengyel nemzet bizonytalanságban élt, hogy vajon a küzdelem a Németország–Habsburg Birodalom-tengelyben megtestesülő központi hatalmak vagy az antanthatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország) győzelmét eredményezi-e majd. Igaz, a lengyelek leghőbben óhajtott és tulajdonképpen egyedüli vágya a függetlenség visszaszerzése volt. Korábban ez vezetett a minduntalan kitörő, újból és újból elfojtott felkelésekhez.
A Józef Pilsudski által kezdeményezett lengyel légiós hadtestek az osztrák fennhatóság alatt levő Galícia területén álltak fel, és a Krakkóban székelő Lengyel Nemzeti Főbizottság irányítása alá kerültek. Állományukba Magyarország területén is toboroztak katonákat. E csapatok osztrák és német hadtestek oldalán az oroszok ellen voltak hivatottak harcolni. Ellenben az oroszok által megszállt területeken a Roman Dmowski által létrehívott Lengyel Nemzeti Bizottság a pulawai légióba kezdett katonákat toborozni, amelynek az orosz haderőt kellett volna erősítenie.
A Pilsudski által létrehozott haderő lényegesen erősebb volt. A légiók 25 ezer katonát számláltak (a néhány száz magyar önkéntest is beleszámítva), és osztrák – a későbbiekben német – főparancsnokság alatt álltak. Németország és Ausztria katonai vezetése császáraik nevében 1917-ben kihirdette, hogy országaiknak szándékában áll létrehozni egy független lengyel államot az oroszok által megszállt területeken, és Varsóban életre hívták a Régenstanácsot, amely megalakította az ideiglenes lengyel kormányt.
Ugyanebben az évben bekövetkezett az eskütételi krízis. Pilsudski és a légiók nagy része megtagadta a német császárnak a hűségeskü letételét. Ez egy stratégiailag kiválóan átgondolt döntés volt Pilsudski részéről, ami rámutatott arra, hogy lengyel csapatokról van szó, amelyek saját hazájuk függetlensége érdekében harcolnak, nem pedig német vagy osztrák érdekek szolgálatában. A zendülésben részt vevő katonákat internálták, Pilsudskit pedig Németországban bebörtönözték.
A cár ugyanakkor hivatalosan írásba adta, hogy hozzájárul a szabad, egyesült Lengyelország megalakításához. Ezek a nyilatkozatok csak propagandacélokat szolgáltak, azonban visszhangot keltettek Nyugaton. Párizsban megalakult a Lengyel Nemzeti Bizottság Dmowskival az élén, aki időközben Franciaországba emigrált.
A lengyel függetlenség ügye valóban nemzetközi üggyé vált. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Thomas Woodrow Wilson 1918 eleji hivatalos nyilatkozatában többek között amellett tett hitet, hogy szükséges a független és egyesített Lengyelország újjáélesztése a Balti-tengerhez való hozzáféréssel. Franciaországban alapvetően lengyel emigránsokból lengyel hadsereg alakult Józef Haller vezetésével. Ez volt a legnagyobb lengyel hadtest, amely a háború vége felé már hetvenezer fősre duzzadt.
A cári Oroszország 1917. februári elestét és a novemberi bolsevik hatalomátvételt követően az orosz állam 1918 elején felhagyott a háború folytatásával, és 1918 márciusában különbékét kötött a központi hatalmakkal. Utóbbiak viszont még ugyanezen év őszén megadták magukat a nyugati antantállamoknak. Ausztria november 4-én felbomlott és szétesett, a németek 1918. november 11-én írták alá a fegyverszüneti egyezményt. Végeredményben mindhárom megszálló hatalom egyidejűleg került bénult, harcképtelen állapotba. Megnyílt az út Lengyelország függetlensége felé.
A magdeburgi erődben fogva tartott Pilsudski, aki egymagában testesítette meg a haza függetlenségéért vívott küzdelmet, november 10-én kiszabadult és visszatért Varsóba. A Régenstanács már másnap felruházta őt a hadsereg főparancsnoki tisztével, három nappal később pedig a többi, alakulófélben lévő lengyel hatalmi központok egyetértésével teljhatalmat adott neki.
Tény, hogy minden politikus (Dmowski, Haller, a Régenstanács politikusai) – függetlenül a politikai nézeteiktől és érdekeiktől – elfogadta e döntést, mert tudták, hogy a feltámadásra váró haza érdeke ezt követeli tőlük. (A jelenvalóságra tekintettel sóhajtva jegyzem meg, milyen üdvös lenne, ha a válságos, sorsdöntő helyzetekben a mostani politikusok is képesek lennének ilyen hozzáállást tanúsítani.)
A szabaddá vált országban november 11-ét a későbbiekben jelképesen a lengyel függetlenség visszaszerzésének napjává nyilvánították.
A lengyel nemzet ugyan visszaszerezte a függetlenségét, államiságát, de nem rendelkezett világos, nemzetközileg elismert határokkal.
Azok kijelöléséért és megvédéséért az elkövetkező években még keményen meg kellett harcolnia. A magyarok közül már sokan tudják, hogy az 1919 elején kitörő szovjet–lengyel háború kezdetben ugyan lengyel sikereket eredményezett, később azonban fordult a kocka, és 1920 augusztusában a szovjetek már Varsó alá értek. Ennek oka az egyre súlyosabbá váló fegyver- és különösen lőszerhiány volt, mert a bolsevikokat pártoló és sztrájkoló munkástömegek megakadályozták az ilyen szállítmányok átjutását a nyugati utánpótlási vonalakon, különösen Németországban, Dániában és Ausztriában. A frontvonal a lengyeleket egészen a Visztula jobb partjáig szorította vissza.
Lengyelországnak e szorult helyzetében az antantországok engedélyével egyedül a világháborúban vesztes és területileg megcsonkított Magyarország küldött fegyvereket és főleg hatalmas mennyiségű, nyolcvan vagonnyi, kézifegyverekhez használatos, illetve tüzérségi lőszert.
Az utolsó lélektani pillanatban elindított legnagyobb szállítmányt kerülő úton, Románián (a Partiumon) át kellett útnak indítani, mert a Lengyelországgal ellenséges viszonyban levő Csehszlovákia ezt nem engedélyezte. A szállítmány augusztus 12-én ért Varsó alá, egy nappal azelőtt, hogy Mihail Tuhacsevszkij megindította Varsó és az előtte már szinte teljesen lőszer nélkül maradt lengyel haderő elleni támadását.
Három nap múlva a lengyel hadsereg ellentámadásba lendült, menekülésre kényszerítette, majd eközben felőrölte a szovjet hadsereget. Tekintettel arra, hogy a lengyelek döntő áttörésének kezdete Szűz Mária mennybevételének napján, Nagyboldogasszony ünnepén történt, a győzelem „Visztula menti csodaként” vonult be a köztudatba.
A győzelmet elsősorban három tényező tette lehetővé: egyrészt a lengyel haderő létszámának a felduzzasztása a csatát megelőzően, másrészt Pilsudski merész, a bolsevik erőket átkaroló hadművelete, harmadrészt – és talán a legfontosabb tényezőként – a magyar lőszerszállítmány megérkezése, hiszen lőszer hiányában nemcsak támadni, de még sikeresen védekezni sem lehet.
Nyomatékosan hangsúlyozni kell annak jelentőségét is, hogy a magyar–lengyel együttműködésnek köszönhetően hárult el az európai bolsevizmus fenyegetése, és az ottani – az 1918-as magyar Tanácsköztársasághoz hasonló – kommunista hatalomátvétel veszélye. Az ezzel kapcsolatos események a lengyel–magyar barátság legszebb lapjaira írták be magukat, felvillantva az ebben legmélyebben rejlő értékeket is.
Az igazi Visztula menti csoda azonban nem is ekkor történt, 1920 augusztusában, Nagyboldogasszony napján, hanem szűk két évvel korábban, 1918 november elején, amikor mindhárom, Lengyelországot megszálló hatalom – Oroszország, Németország és a Habsburg császárság – erőtlenné vált, szétesett vagy belső válsággal küzdött.
Ha közülük csak egy is győztesként került volna ki a háborúból, Lengyelország független államként nem térhetett volna vissza Európa térképére. Az igazi csodát tehát az jelentette, hogy a megszálló hatalmak uralma egyszerre szűnt meg, amit kiegészített a győztes országok vezetésének a lengyelekhez való jóindulatú hozzáállása és a lengyel katonai erőfeszítések értékelése.
A szerző Magyarországon élő lengyel író, történész