Az ellenzéki portálok örömmel kürtölték tele a világot a szenzációs hírrel, miszerint a Kúria úgy döntött: „Ki lehet mondani, hogy Matolcsy ellopta a közpénzt.” Természetesen az erről szóló tárgyaláson a szétkürtölők közül senki nem volt ott, az ítélet még nincs írásba foglalva, a kapcsolódó sommás vélemények azonban már megszülettek. És ezekben csak a lényeg nem jelenik meg.
A bíróság ugyanis semmi mást nem mondott, csupán azt, hogy amit Bárándy Gergely 2016-ban Matolcsy Györgyről a Parlamentben állított, az vélemény. Függetlenül attól, hogy Bárándy – ennek ellentmondva – maga mondta parlamenti felszólalásában, hogy „a tények ezek”. Abba most ne menjünk bele, hogy az ellenzéki képviselők miként élnek vissza képviselői mivoltukkal, erre mostanság is épp elég példát látunk. A lényeg, hogy a bíróság nem azt mondta ki, hogy „ezek a tények” igazak, hanem azt, hogy amit Bárándy ténynek nevezett, az vélemény.
Ez a következtetés már csak ezért is furcsa, mert ha csak egy kicsit is beleássa valaki magát a mindenkinek elérhető korábbi bírósági döntésekbe, láthatja, hogy amit a mostani döntésben látunk, nem minden ilyen esetben volt ennyire egyértelmű. Sőt, bizonyos kérdésekben a bírói gyakorlat eddig – elég következetesen – ezzel ellentétes volt. Az Emberi Jogok Európai Bírósága is kimondta korábban, hogy amennyiben egy állítás igazságtartalma legalább részben ellenőrizhető, igazolható, akkor tényállításról van szó. A „lopás” pedig még a mindennapi szóhasználatban is annyira konkrét, amit csak akkor nem lehet bizonyítani, ha nem akarjuk. Bárándy erre nyilván kísérletet sem tett, és ezt a bíróság sem tartotta szükségesnek.
De nem is feltétlenül van rá szükség, ha – mint azt fentebb idéztük – maga a megszólaló definiálja tényként az általa elmondottakat. Nyilván egy perben lehet azzal érvelni, hogy „én nem úgy gondoltam”. Ugyanakkor, ami elhangzott, az a parlamenti jegyzőkönyvben is rögzítve van. De úgy látszik, ez sem fontos. Mint ahogy az sem, hogy – mint azt az Alkotmánybíróság is többször leszögezte – a véleménynyilvánítás szabadsága sem korlátlan, ennek egyik korlátja éppen az emberi méltóság lehet.
És itt megint nem kell alkotmánybírónak lenni, elég csak elolvasni az alaptörvényt, amiben határozottan és kategorikusan szerepel: „A véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére.” Az pedig már tényleg vitathatatlan, hogy ha mást lopással vádolunk, az a megvádoltnak sérti az emberi méltóságát. Ha tehát elfogadjuk azt, hogy a képviselő által is ténynek nevezett mondandó mégiscsak vélemény, akkor sem feltétlenül mondható ki korlát nélkül.
Érdemes idéznünk ezzel kapcsolatban néhány korábbi, ráadásul büntetőjogi aspektusból megfogalmazott ítéletet. Az egyik szerint a véleménynyilvánítás is jogsértő, ha minden ténybeli alapot nélkülözve önkényesen fejez ki elmarasztaló értékítéletet, és nem felel meg az ítéletalkotás elemi szabályainak. Vagy egy másik: „A véleménynyilvánítás szabadsága nem korlátlan, és nem élveznek védelmet a gyalázkodó, bűncselekmény elkövetésére utaló, valótlan tartalmú tényállítások.” És még egy: „Általában becsület csorbítására alkalmas az olyan tény állítása, híresztelése, ami valósága esetén büntető-, szabálysértési vagy fegyelmi eljárás megindításának alapjául szolgálhat a sértett ellen.”
A Kúria döntését (félre)magyarázni igyekvők belekapaszkodnak még egy mondatba, amit nyilván az alperesek, tehát a Matolcsy Györggyel kapcsolatos állítást magának megengedő szocialista képviselő, Bárándy Gergely védelmét ellátók emeltek ki: a lopásról azért is lehet beszélni, mert „vannak olyan ténybeli alapok, amelyek ilyen konzekvencia levonását megengedik, a kijelentés okszerűnek mondható”. De mik ezek a ténybeli alapok? Olyan, az ellenzéki oldalon következetesen hangoztatott hazug állítások és következtetések, amiket a Magyar Nemzeti Bank és az élet is ezerszer megcáfolt.
A hazug állításokból levont következtetés pedig egy fals gondolatmenet eredménye. Az MNB alapítványokat hozott létre, az alapítványok támogatást nyújtanak, tehát ezt a pénzt ellopták, ami nyilvánvalóan nem igaz. Sem Bárándyt, sem a bíróságot nem érdekelték a tényleges tények, miszerint az alapítványi pénz nem eltűnt, hanem gyarapszik, a legfrissebb adatok szerint a vagyongyarapodás mértéke az alapítás óta 6,33 milliárd (!) forint. Ezek a valódi tények. Az, hogy a pénz el lett lopva, az nem. Még véleményként sem lehet igaz.
Az ellenzéki oldalon kevesek gondolkodtak el azon, hogy az ilyen ítéletek mennyire teszik üressé a személyiségi jogok védelmét. Érdemes lesz-e valaha bírósághoz fordulni bárkinek akkor, ha tudjuk, a vádak, rágalmak vagy még durvább közlések a vélemény álságos köpenyébe öltöztetve simán megjelenhetnek? Lehet-e eséllyel küzdeni bárkinek az igazáért, ha a tényekkel alá nem támasztott bélyeg így is, úgy is rajta marad? Javasolhatja-e egy ügyvéd nyugodt lelkiismerettel az ügyfelének, hogy pereljen, ha tudja, nem csak a tények makacs dolgok, a vélemény is az?
A vélemény szent és sérthetetlen. Ezek szerint sokkal inkább, mint a jó hírnév, a személyiségi jogok. Másokat szétszedünk a mosdatlan jelzők miatt, a saját véleményünket piedesztálra emeljük. Szálka és gerenda. De a Kúria döntését a világhálón kommentálók még ennél is tovább mennek. Szerintük egy „normális világban” a megvádoltat azonnal le kell mondatni, meg kell hurcolni, bilincsbe kell verni, akasztófára kell küldeni. Mi is a „normális világ” tehát szerintük? Az, ahol valakit egy vélemény (!) alapján, tehát nyomozás, büntetőeljárás, jogerős bírói ítélet, azaz bizonyított tények nélkül el lehet, illetve el kell ítélni. Ahol nincs szükség a szavak helyes értelmezésére, egy mondat elegendő az ítélethez. A folyamatosan a jogállamért kiáltók véleménye szerint a jogállam nem abszolút értékű. Ha nem az ő érdekeiket szolgálja, félre lehet tenni a legelemibb szabályokat is. Ha ez lenne a normális világ, az nagyon nagy baj lenne.
A szerző közíró