Egy év múlva ismét általános választások lesznek Magyarországon. Amíg azonban idén áprilisban az országgyűlési képviselők személyéről döntöttek a honpolgárok, jövő októberben a helyi hatalom szereplőiről voksolhatnak.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy hét hónap múlva, május végén az Európai Parlament magyar tagjait is kijelölhetik a szavazók, elmondható, hogy másfél esztendő alatt megtörténik az országban a teljes tisztújítás: közvetve vagy közvetlenül 25-30 ezer közéleti pozíció talál gazdára. Sok jel utal arra, hogy a pártok, a jelöltek már készülődnek.
Példának okáért a budapesti főpolgármesteri tisztségnek több várományosa is van, de más településeken is ki-ki eldöntheti, versenybe száll-e a választók bizalmáért. Polgármesternek, helyi képviselőnek lenni, önkormányzati feladatokat ellátni ma is megtisztelő megbízatás. Vannak, akik máris hozzáláttak a programjuk meghirdetéséhez.
Az bizonyos, hogy a választóknak most kétszer is meg kell majd gondolniuk, melyik pártot támogatják s melyik egyéni jelölt neve mellé rajzolják be az ikszet. A szavazók felkészülését, döntését mindenesetre megkönnyítheti a tapasztalat és a kellő tájékozódás. Bárki tudhatja például, hogy az elmúlt harminc évben csábító ígéretekkel és szép mesékkel mindig tele volt a padlás.
Egyik motívum ezek közül, hogy bár a települések életében időről időre ismétlődnek bizonyos elemek, a politika egyes képviselői ezt úgy állítják be, mintha vadonatúj ötletekről lenne szó. Itt van például a fővárosi ellenzék egy részének az az állítása, hogy önkormányzati rendszerünkben a főpolgármester közvetlen választása mindig és mindenütt alapkérdés volt és marad.
Közben jól tudják, hogy 1990-ben Demszky Gábort még a városházi koalíció választotta meg a képviselők közül, és a Horn-kormány idején Demszky javaslatára módosította a választási törvényt az Országgyűlés.
Azóta voksolhat a budapesti közönség közvetlenül a főpolgármester személyére. Ilyen formában került utóbb négyszer a város élére Demszky Gábor, majd kétszer Tarlós István, aki jövőre ismét megpályázza a tisztséget.
Különös az is, hogy némelyek szerint ezután a főpolgármester és a főváros alárendelt szerepbe kerülhet a kormánnyal szemben, hiszen a kabinetnek és a városnak közösen kell majd döntenie a jövőről.
Ezt szolgálja a hamarosan megalakuló új testület, a Budapesti Fejlesztések Tanácsa. Kérdés persze, hogy a nemegyszer országos jelentőségű beruházásokról Budapestnek vajon mindig egyedül kellene-e határoznia.
Jól tudjuk, a kiegyezés után is volt olyan fórum, ahol az állam és a főváros képviselői együttesen dönthettek olyan hatalmas léptékű fejlesztésekről, mint például a Nagykörút s a mai Andrássy út kialakítása. Budapest valójában így vált világvárossá. A különbség a korábbi időkhöz képest lényegében az, hogy az egyeztető grémium annak idején a Fővárosi Közmunkák Tanácsa nevet viselte.
Egyébként az elmúlt években is többen próbálkoztak az intézmény felélesztésével még az SZDSZ-es városvezetők közül is. Az idő azonban most érkezett el arra, hogy a terv megvalósuljon. A baj valószínűleg éppen ez, hiszen így nem a korábbi javaslattevők tekinthetik ezt saját érdemüknek.
A választók viszont valószínűleg úgy látják majd, hasznosabb lehet a szabályozott együttműködés, mint a főpolgármester és a miniszterelnökség örökös huzakodása a nyilvánosság bevonásával.
Megemlíthető a rendszeresen ismétlődő elemek közül, hogyan alakuljon a főváros egyik középponti kérdése, a közlekedés. Sétáló Budapest elnevezésű programjával az egyik új jelentkező, Puzsér Róbert valószínűleg fején találta a szöget, az előző önkormányzati testületek ugyanis hatalmas problémahalmazt hoztak létre ebben a témakörben.
Az autóforgalom alakulása, a Belváros – s vele persze az egész város – levegőjének minősége és tisztasága nem egyszerű közlekedési kérdés, hanem létkérdés is egyben.
A városháza dísztermében, a Fővárosi Közgyűlés ülésein városházi tudósítóként a korábbi években magam is gyakran tapasztaltam, hogy amikor pénzt kellett valahonnan elvenni, hogy más fejlesztések költségvetését kiegészítsék, az éves tervek közül a P+R parkolók tételeit húzták ki elsőnek.
Az MDF képviselői annak idején többször figyelmeztették az SZDSZ-es vezetőket: rossz vége lesz annak, ha a Budapestre igyekvő közönség nem tudja elhelyezni az autóit a város széli parkolókban, hogy onnan közforgalmú járműveken folytassa az útját. Semmi foganatja nem volt az intelmüknek.
Ha másutt drágult valami, máris röpült a tételek közül a P+R parkolók építése. Később európai vállalást is tett a főváros, hogy nem engedi be az autókat a belvárosba – bevezeti a dugódíjat –, ám ezt nem tette meg.
Nem is egyszerű feladat ez. Ugyanakkor aki nem költ a közlekedésre, az egészségvédelemre, az a gyógyítás költségeiben láthatja viszont mulasztása következményeit.
Amikor a nyolcmilliónyi választópolgár egy év múlva az urnákhoz járul, hogy megválassza a főpolgármestert, a helyi polgármestereket és a képviselőket, egyben az elkövetkező öt év ügyeinek vitelére ad felhatalmazást.
Az önkormányzati választások előkészítése ezúttal ugyanakkor szorosan összefügg az Európai Parlament magyar tagjainak jövő májusban esedékes megválasztásával.
A kétféle szavazás szabályrendszere persze lényegesen eltér egymástól, hiszen Brüsszelbe és Strasbourgba csupán 21 politikust küld az ország, s a küldötteket a pártok által összeállított listáról választhatják ki az állampolgárok.
Egyéni választókerület nem lesz. Az önkormányzati képviselőket viszont – akár valamelyik párt vagy egyesület támogatja őket, akár önállóan indulnak – többnyire egyénileg szavazhatják meg a lakosok.
A választók felelőssége mindkét esetben középponti kérdés lesz, Európa ugyanis átalakulóban van. Közvetlen környezetünkben is tapasztalható a békétlenség, távolabb pedig kiszámíthatatlan események, cselekmények is előfordulnak, főként a világpolitikai szempontból is nagy hatású illegális migráció kapcsán.
Ilyen helyzetben különösen fontos, sőt nélkülözhetetlen a józan ítélőképesség.