A jobboldali értelmiség, a jobboldali szavazó felelőssége az általa támogatott pártok győzelmében és kormányzásának minőségében teljesen más, mint a baloldaliaké. Mi ugyanis a józan ész, a valóság ismerete alapján hoztuk meg a politikai döntéseinket, mondhatni az életösztönünknek engedelmeskedve.
De az életösztönünk fundamentuma egy erkölcsi alapvetés is, hogy nemcsak a cselekedeteink indokaiért vagyunk felelősek, hanem a következményeiért is.
Mi vagyunk a legtöbben, de ellenfeleink még mindig többségként, sőt erkölcsi többségként merészelik meghatározni magukat. Azt gondolom, tévednek, amikor illúziókat kergetve olyan tökéletességet kérnek rajtunk és a kormányunkon számon, ami csak a liberálisok és a bolsevisták álomvilágában létezik, és amire maguk sem képesek. Mindig van jobb kormányzás, de nincs tökéletes kormányzás.
Mindig vannak etikailag, erkölcsileg kérdéses tettek, mindig vannak méltatlanok, érdemtelen győztesek és olyan vesztesek, akik többet érdemeltek volna. De csak egyetlen kérdés marad végül: hogy fennmarad-e az a keret, a magyar nemzet és az ország, amelyben ezeknek a kérdéseknek egyáltalán van értelmük.
Vegyük végre tudomásul, hogy az elmúlt harminc év liberalizálódásának végletes következményét magunkon sem vettük idáig észre. Folyamatosan olyan diskurzusokba bonyolódunk, amelyek embervoltunk, identitásunk alapvető elemeit vonják kétségbe, és eközben nem vagyunk képesek eléggé magunkra figyelni és működtetni, jobbá tenni azt, amit a valóságban, a normalitásban lehet.
A liberalizmus olyan ideológiai szélsőség lett, mint a nácizmus és a bolsevizmus. Ezért a vele való rendszeres találkozás úgy torzítja el a közbeszédet, mint az egyes ember lelkét egy gonosz elmebeteggel való szoros, napi együttélés.
Külön kell tehát választanunk a saját beszélgetésünket a kormányzás szakpolitikai irányairól, a nemzeti célokról, a siker és a kudarc mértékegységéről, azoktól az ideológiai vitákról, amiket a liberális szélsőségesekkel vagyunk kénytelenek folytatni. És legalább ugyanekkora távolságot kell tartanunk a nyilas jellegű agresszív szélsőségesektől is, mert az ő kérdésfeltevéseik sem férnek bele egy normális emberi viszonyrendszerbe.
A normalitáson belüli vitaként kezeltük idáig azt a politikai csatát, amelynek tétje a magyar szuverenitás önkéntes feladása. A magyarságunkra, a szuverenitásunkra, a közösségünkön belül biztosított szabadságunkra idáig nem voltunk eléggé és nyilvánvalóan büszkék. Noha magabiztosak vagyunk saját erényeinkben, nem tesszük elég nyilvánvalóvá sem politikai ellenfeleink, sem a közéjük vegyülő ellenségeink számára, hogy nincs alku.
Mi a saját normalitásunkból semmit, de tényleg semmit nem fogunk feladni. Semmiféle „csúszó-leértékelése” nem lehetséges az értékeinknek. Ehhez képest eddig nem mondtunk eléggé látványos nemet például az isztambuli egyezményre, a magyar szuverenitást csorbító EU-s lépésekre, vagy a nyilvánvalóan külföldről finanszírozott nemzetellenes szervezetek működésére.
A hétköznapi liberalizmus szépen-lassan beszivárogott az életünkbe, és emiatt utóvédharcokra kényszerültünk. Tudomásul vettük, hogy mindig a liberálisok támadnak, mi mindig csak védekeztünk. Ezt ők a kampányban nagyon jól csinálták.
Nem az általuk alkalmazott agresszív kommunikációs technikák miatt szerezte meg az aktív választók felének támogatását a konzervatív oldal, hanem annak ellenére. Azért, mert mi is arra kényszerültünk, hogy azokat az eszközöket alkalmazzuk, amelyekkel ők harminc éve pusztítanak bennünket. Csak a választások után, a példátlan győzelem után éreztük magunkat elég erősnek arra, hogy azt tegyük velük, amit valójában érdemelnek.
Most először tudjuk igazán és őszintén kiröhögni őket!
De valljuk meg, még most is elgondolkozunk azon, hogy miképpen tud ez a társaság több tízezer embert kivinni az utcára egy vesztes választás után, hogyan képes már az utcán is a nyilas és a liberális szélsőségeseket együttműködésre bírni.
Ez hiába nevetséges és szánalmas, egyúttal veszélyes is, mert most először nyúl Magyarországon valaki a fiatalok fanatizálásának eszközéhez. A Fidesz kampánya zseniálisan szólított meg számtalan olyan új szavazót, akik nem a liberális véleménybuborékban élnek.
A Fidesznek minden választói rétegben biztonságos támogatottsága van, de jelen pillanatban nem képes átkiabálni a nagy liberális véleménybuborékban élő emberekhez. A multinacionális vállalatok által uralt netes kommunikációs terekben erre nem is lesz lehetősége, különösen a harminc alattiak nehezen szólíthatóak meg a virtuális valóságon kívülről.
A jobboldali konzervatív emberek közül sokan még nem tudják, miképpen tegyenek a nagy liberális véleményhazugságok ellen, milyen véleményklímát alakítsanak ki maguk között azért, hogy az egyébként normális embereknek értelmes alternatívát tudjanak nyújtani a liberális és nem mellékesen a szélsőjobbos narratívával szemben.
A liberálisok viszont folyamatosan képzik és kényszerítik a követőiket, hogy azok hatékonyan és agresszíven vegyenek részt a véleménydiktatúra kialakításában és működtetésében. Ám a szélsőséges agresszivitás kerülése éppen a konzervatív attitűd egyik leglényegesebb eleme. Ezért olyan gyakori a jobboldaliak között, hogy távolságtartással szemlélnek minden olyan jobboldali kommunikációt, propagandának minősítve azt, amivel csupán lereagáljuk az agresszív liberális propagandát.
A viszonylag keveset facebookozó jobboldaliak el sem tudják képzelni, hogy a gyakorlatilag a Facebookon élő fiatalok milyen álhír- és véleménynyomásnak vannak kitéve a Facebook által tudatosan létrehozott álvalóságban.
Józan ésszel a valóságban élő konzervatívnak felfoghatatlan, hogy valaki tudatosan rácuppan és rá is szorul egy olyan rendszerre, amely percenként látja el olyan „hírekkel és információkkal”, amelyek megerősítik véleményében és támogatják személyes integritását (amelyet egyébként a valóság nem igazol vissza). A normalitásból kitekintve ez a bezártság elképzelhetetlen.
Még felfoghatatlanabb az, hogy ezt az elszenvedői szabadságként élik meg. A tüntetéseken a Mi vagyunk a többség! típusú szlogeneket skandáló, magukat elnyomottnak érzők valóságában az ellenvélemény a mindenkori, igazi elnyomás.
Agymosás ez a javából, amire látszólag mi is agymosással válaszoltunk. Igazi liberális mondat ez, annak a hatásnak a jelképe, amit a liberalizmussal fertőzött elmúlt harminc év tett ránk. 2015-ben néhány hét alatt több mint négyszázezer gazdasági bevándorló haladt át az országon az akaratunk ellenére. Kevés ennél valóságosabb dolog történt velünk 1956 óta. Talán 2006 őszén rúgta ránk az ajtót a valóság ennyire durván.
Ehhez képest mindkét esemény narratíváját védenünk kell, mert végtelen mennyiségű kommunikációs energiát, propagandát fektettek bele a liberálisok, hogy valósággá tegyék a saját hazugságukat. Nem várt számú szavazó erősítette meg a mi valóságértelmezésünket, minden nehezítő körülmény ellenére. De az ellenzék narratívája is megkapta a maga támogatottságát, habár a Jobbik szavazói jórészt nem estek a valóságtagadás bűnébe, csak a vezetőik álltak át.
Nekünk, konzervatívoknak a valóságunkat, a normalitásunkat a mindennapi életben kell megvédenünk. Nekünk a tényeket is meg kell óvnunk, és a liberálisok röhejes hazugságainak kinevetésével kell oltalmaznunk a lelki egészségünket.
Felelősséget viselünk azért, hogy ugyanazzal a lelkesedéssel és elkötelezettséggel támogassuk, ösztökéljük, ellenőrizzük a kormányunkat, mint amivel hatalomra juttattuk.
A szerző szociológus