Egy idő után a külpolitikai újságíró is megunja a „tisztességtelen választási rendszerről” szóló panaszáradatot. Megelégeli azokat a nemzetközi bírálatokat, amelyek arról szólnak, hogy lejtett a pálya, hogy a 48 százalékos eredménnyel elért kétharmados többség csakis az ördög műve lehet. A külpolitikai újságíró ilyenkor belpolitikai vizekre evez. Az utóbbi napokban ugyanis nem egy külföldi kollégám fordult hozzám azzal a kérdéssel: nem túlzás-e az, hogy a Fidesz ilyen eredménnyel ekkora fölényre tett szert? Én ilyenkor mindig azt válaszolom: nem.
Semmi túlzó nincs abban, hogy 48,5 százalékkal a mandátumok kétharmadát szerzi meg egy párt. A választási rendszerek általában így működnek. Szerte a világon. Ne feledjük: a Fidesz a régi, a rendszerváltás után bevezetett „tisztességes” rendszerben is megszerezte a kétharmadot, pontosabban 52,7 százalékkal jutott el a képviselői helyek 68,1 százalékához.
Abban mindenképpen igaza van az ellenzéknek, hogy ez a választási rendszer más, mint a régi. Az egyéni mandátumok nagyobb hangsúlyt kapnak a listás szavazásnál. A rendszer leginkább két vagy három nagy párt versengését szolgálná a legjobban. Az is igaz, hogy a 2014-től alkalmazott változtatások révén, főleg az egyfordulós rendszer miatt, a győztes „mindent visz”. A reform a kormányalakítás megkönnyítését célozza, a többpárti koalíciós alkudozások elhúzódásának szab gátat, vagyis a kormányzat, így az ország stabilitását szolgálja.
Hasonlóan működik a brit parlamentarizmus. Az Egyesült Királyságban évszázadok óta két párt váltja egymást. A harmadikkal néha koalíciót kötnek, a többiek pedig éppenséggel bekerülnek a Westminsterbe vagy nem. A rendszernek természetesen vannak hátulütői és igazságtalanságai. Ékes példaként az EU-ellenes UKIP pártot emlegethetjük, amely a 2015-ös választásokon a szavazatok 12,6 százalékát megszerezve jutott egyetlen fránya mandátumhoz a 650 fős alsóházban. Nem éppen reprezentatív arány. A rendszer lényege azonban éppen ez: stabilitás mindenáron.
A kormánynak egy minden eshetőségre felkészülő ellenzéke, pontosabban árnyékkormánya van, amelynek vezetője a választási győzelem másnapján máris felhatalmazást kap az uralkodótól arra, hogy kormányt alakítson és halogatás nélkül megkezdje a munkát. A kizárólag egyéni parlamenti mandátumokra épülő, a pártlistákat mellőző rendszer további két fontos ismérve az, hogy a szélsőséges ideológiát képviselő pártokat, illetve a bohóc- és viccpártokat a parlament közelébe se engedi, másrészt minden egyes képviselő egy adott választói körzetért felel, az ottani polgárok jólétét és érdekeit kell szem előtt tartania.
Ha Magyarországon éppenséggel ez a rendszer érvényesülne, a Fidesznek jelenleg 86 százalékos többsége lenne a parlamentben. De nem járna rosszul akkor sem, ha a német vagy a francia modell honosult volna meg idehaza.
Összehasonlításképpen: Angela Merkel kereszténydemokrata pártszövetsége és a vele koalícióra lépő szociáldemokraták 2013-ban a szavazatok összesen 67,2 százalékára tettek szert, ami a képviselői helyek 79,9 százalékát jelentette. Emmanuel Macron újonnan alapított Lendületben a Köztársaságért nevű mozgalma sem teljesített rosszul a tavalyi parlamenti választásokon. Az államfő pártja az első fordulóban elért 28,2, majd a másodikban kapott 43,1 százalék után tett szert kényelmes többségre a nemzetgyűlésben: a mandátumok 54,1 százalékával rendelkezik.
Lehet persze azzal érvelni, hogy a magyar választópolgárok többsége kormányváltást akart, hiszen kétség se férhet hozzá, hogy kevesebben szavaztak a Fideszre, mint ellene. Ennek a vitának azonban semmi értelme, hiszen ilyenformán kijelenthetjük: minden olyan országban, ahol a kormánypártok támogatottsága nem éri el az 50 százalékot, kormányváltó hangulat uralkodik.
Ha ezt az érvelést komolyan vesszük, akkor a világ szinte összes demokráciájában forrong jelenleg a nép. Aki pedig az urnáktól távol maradókat, az otthon ücsörgőket, a politikától undorodó, ám választásra jogosult állampolgárokat is az ellenzéki szavazók táborába sorolja, azzal végképp nem érdemes szóba elegyedni.
A helyzet nagyon leegyszerűsítve az, hogy a politológusok és a választási szakértők szakmájától nagyon távol álló külpolitikai újságírónak is elege van a kétszínű, rosszindulatú és – mindenekelőtt – irracionális külföldi bírálatokból. Elege van azokból a lesajnáló, előítéletekkel teli sajtóanyagokból, amelyek azt sugallják: Magyarországon diktatúra van, mert a választási rendszer tisztességtelen, lejt a pálya.
Végérvényesen szögezzük le: a pálya nem az ördög mesterkedése miatt lejt. Azért lejt, amiért mindig is lejtett. A Fidesz 2006 ősze óta töretlenül vezeti a népszerűségi listákat, 2006 ősze óta sorra nyeri meg a választásokat, 2006 ősze óta verhetetlen. Legyen szó régi vagy új rendszerről, önkormányzati vagy európai parlamenti voksolásról. Ennek pedig egészen egyszerű az oka: van stratégia, van kormányzás, van mondanivaló, van jövőkép.
És hogy Magyarországon mi az alternatíva? Egy 12 százalékos pártnak az 1 százalékos miniszterelnök-jelöltje, aki március 15-én, nemzeti ünnepünkön a 20 százalékos pártról azt találta mondani: a kormányváltás érdekében még az ördöggel is össze kell fogni.