Hátrébb kell lépni. Nekünk kell hátralépni! Magunk miatt. A józanságunk megőrzése érdekében. Látva azt az őrületet, amit ellenzéki képviselők szabadítottak a magyar Országgyűlés alsóházi termére, a III. kerület utcáira, a közösségi oldalak nyilvánosságára és a magyar politikai kultúráról évtizedek múlva születő történelemkönyvek lapjaira, egyszerűen muszáj hátrébb lépni.
Abbéli meggyőződésünkben, hogy e földi lét egyetlen perce sem telhet el haszontalanul, kell találnunk valami kapaszkodót, valami tanulságot, amivel magyarázható 2018 adventjének úgynevezett közéleti eseménysora. Nehéz szívvel írja le az értelmi kereset embere, de ez (is) a mai közélet, ők (is) képviselők, ez (is) Magyarország. A megértéshez kell hátrébb lépni. Azért, hogy kívülről, objektív magasságból, összeszoruló öklök, magas vérnyomás, ösztönös reflexek nélkül tekinthessünk az eseményekre.
Az első magyarázat ugyanis egyszerűen túl könnyű ahhoz, hogy elfogadjuk. Nem nézhetnek le minket, nem nézhetjük le saját magunkat ennyire, hogy megelégszünk a formára sütött válaszokkal. Túlságosan egyszerű kiosztani a legjobb női, férfi és mellékszereplő díját. Túl könnyen kínálja magát Gyurcsány Ferenc kontextusa 2006 és 2018 rendőri fellépéséről. Megvetően lenéző Bangóné Borbély Ildikó rendezése a földre hasaltatott megkínzottakról.
Előrágott termék Kunhalmi Ágnes magánszáma a könnyek nélküli könnygázról, és előemésztett pép, ahogy a törékeny nő égbe lökött karokkal írja felül a fizika törvényeit, nekirohanva a bezárt ajtónak. Franz Kafka is köszöni Hadházy Ákos magánszámát a hátán pörgő Gregor Samsáról, és Varju Lászlóban bizton megerősödött a bajtársi szeretet Vadai Ágnes iránt, aki könnyek között búcsúztatta a nyakmerevítőben elszállított politikust, hogy az másnap kisimultan regéljen a front embertelenségéről az érdeklődő sajtómunkásoknak.
Ez történt. Persze Szél Bernadett talán újrapróbálja a tükör előtt a zárószín néhány gesztusát, Bősz Anett figyelmesen újraolvassa telefonja használati utasítását, és Niedermüller Péter is vesz egy kondibérletet a hátralévő néhány brüsszeli hónapra, de a polgári oldal nem elégedhet meg azzal, hogy így lapozza tovább a nagy ellenzéki mesekönyv e fejezetét.
A történelemben leggyakrabban feltett kérdés ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem az, hogy „mi történt?”. A leggyakoribb kérdés, ami elhangzik, a „miért történt?”. A mostani események következményeit legfőképp a jogászok, a biztosítási kárfelmérők és a tavaszi európai parlamenti választásokon a polgárok határozzák majd meg. De hogy mindez miért történt, azzal még adósok vagyunk – ismétlem – magunknak!
E ponton pedig érdemes magára hagyni a végső soron eredménytelenül hazakullogott ellenzéki sereget, és azokkal foglalkozni, akik vártak valamit ettől a performansztól. Nem először, de most is elhangzott egy fontos, eddig talán kevés figyelmet kapó mondat az MTVA-székház előtt tüntetők szájából: „Elegük van abból, hogy úgy érzik, a kormányoldal nem tekinti a nemzet részének azt, aki nem Fidesz–KDNP-szavazó.” A mondattal e helyütt nem vitatkozni kell. Lehetne. Bízom benne, senki nem is ért egyet vele. De meg kell érteni, hogy a polgári oldal hibázott-e – és ha igen, akkor mikor, hol, mivel –, amivel életre hívta, artikulálta a mellőzöttség érzését a politikailag mást gondolók táborában.
A nemzeti együttműködés rendszere ugyanis hiába szövi újra a szálakat a Kárpát-medence magyarsága között, hiába áll ki az Ausztriába szakadt magyarok családi pótlékáért vagy az Ausztráliában élők állampolgárságáért, ha közben – akaratán kívül – nem tesz vagy nem tesz eleget a kétosztatúság ellen a megmaradt 93 000 négyzetkilométeren.
Itt is könnyű lenne kész és talán önfelmentő válaszokat találni. Eszerint a magyar–magyar ellentét egyik gerjesztője például az az ellenzéki politika, amely egyszerre gründolja az Európai Egyesült Államokat, miközben – egyébként önmagának is ellentmondva – sajnálja a gazdaságfejlesztési forrást vagy a magyar országgyűlési delegáltat a kárpátaljai, délvidéki, erdélyi magyartól. Másik előjelű válasz a nemzeti konzultáció, amellyel a kormány nem tesz különbséget magyar és magyar, bal- és jobboldali szavazó között.
A lehetőség itt is mindenkinek adott, hogy válaszoljon, véleményt mondjon. Akár úgy, hogy a magyar népképviselet legfőbb szervében darabokra tépi a kérdőívet, akár úgy, hogy milliónyi társához hasonlóan kitölti, visszaküldi azt. (Látva az eddigi konzultációk törvényalkotó következményeit, érdemes az ellenzéki szimpatizánsokban lerombolni azt a képet, hogy csak egyféle válasz létezik a feltett kérdésekre.)
Mégis: fentebbiek fontos válaszok, de eddig kevésnek bizonyultak. Ha kell, akkor harmadik, negyedik, századik módot kell kimunkálni, amin keresztül megszólítva érzi magát az, aki most az MTVA székháza előtt mellőzöttségét üvöltötte bele a fagyos éjszakába. Bencsik Gábor publicista sorai e helyütt érdemesek a plagizálásra: „Ennek nem kellene így lennie. Nem jó az országnak és nem jó a kormánypártoknak sem. Ettől az ellenzéktől, ezektől az ellenzéki pártoktól nem kell tartanunk. […] Az nem mentség, hogy az ellenzéki politikusok tökéletesen félreértik a helyzetet, és azt hiszik, attól fúj a szél, hogy forog a szélmalom lapátja.”
Lehet, hogy a megoldás kézenfekvő. Hiszen a magát mellőzöttnek érző honpolgár élete, teljesítménye ugyanúgy ott van a rekord nemzeti össztermékben, a gazdasági növekedésben. Ő is fékezte a szakadék felé száguldó országot, ő is neveli a jövő generációját, ő is családot tart el, ő is felháborodik Jean-Claude Juncker üzenetén a román centenáriumon, és ő is énekli a Himnuszt, amikor a magyar női kézilabdázók legyőzik a románokat. A párbeszédet ezért sem lehet megspórolni. Nincs annyi energia, ami sok lenne, pazarló lenne vagy elégséges lenne, ha új társadalompolitika, önálló és egészséges önérzettel bíró nemzet megteremtése a cél.
A leckét addig is köszönjük az ellenzéknek. Nem tervezték, de talán rámutattak a nemzeti oldal néhány hibájára. Arthur Conan Doyle skót író szerint a tények megismerése előtt nem lehet következtetéseket levonni. Az emberi elme ugyanis különös műszer, és ha belül kész van az ítélet, akkor a tényeket látjuk majd más színben. Ez a történet pedig nem ott kezdődött, hogy Szél Bernadett vért vizionált az MTVA összenyálazott padlóján.
A szerző a Karc FM főszerkesztő-helyettese