Lázár János miniszter nemrég azt mondta egy napilapnak adott interjúban, hogy „Akik… 2014-ben – sokféle indíttatásból – a Fideszre voksoltak, azt remélik, hogy a gazdasági konszolidáció után most a polgári berendezkedés, a polgári életforma megerősítése következik.” És később hozzátette: „Ez bizonyos szempontból nehezebb feladat, mint a 2010 utáni kárrendezés volt.”
Azt hiszem, a Miniszterelnökséget vezető miniszternek a fentiekben tökéletesen igaza van. Meggyőződésem, hogy a polgári berendezkedés felépítése az alapfeltétele annak, hogy végérvényesen megszabaduljunk a Kádár-korszak, a kádárizmus személyekben, gondolkodásban, hálózatokban továbbélő struktúráitól. Mi történt eddig, mit tett 2010 óta, az eltelt öt évben a második és a harmadik Orbán-kormány a polgári berendezkedés megteremtéséért, ami immáron évtizedek óta vállalt politikai célja (s nem pedig politikai terméke)?
Két alapvető fordulat történt az MSZP és az SZDSZ hatalomból való kiszorulása óta. Az egyik nélkülözhetetlen kiindulópont. Ez nem más, mint hogy a rendszerváltást túlélő posztkommunista politikai pólus mellett kiépült a polgári, nemzeti és demokratikus pólus, s 2014-ig létrehozott egy domináns politikai erőcentrumot, háttérbe szorítva a baloldali pártokat és hálózatokat. A posztkommunista (MSZP) és ultraliberális (SZDSZ) politikai pártok jelenléte és hatalma ab ovo meggátolta, hogy polgári berendezkedés jöjjön létre Magyarországon, s egyben prolongálta a kádári struktúrák és gondolkodásmód fennmaradását. A Fidesz–KDNP-pártszövetség kétharmados győzelmei intézményesen lehetővé tették, hogy azok az állampolgárok, akik polgári demokratikus berendezkedésre vágytak már évtizedek óta, megtalálják a politikai helyüket, politikai otthonukat, politikai családjukat a hazai politikai palettán belül.
A másik nagy „tett” az elmúlt öt évben a gazdasági válság leküzdése, majd a gazdaság konszolidálása volt. (E korszak ilyen szempontból talán leginkább a bethleni konszolidációval vethető össze.) A Gyurcsány- és Bajnai-kormányok súlyos állapotban adták át az országot az Orbán-kormánynak, innen kellett talpra állni, innen kellett fiskális és monetáris egyensúlyt teremteni.
Az Orbán–Matolcsy-kettős unortodox megoldásai, amelyekkel a közterhek jelentős részét a nagy, teherbíró multikra, cégekre és bankokra csoportosították át, kivívta az unió, a nemzetközi szervezetek és a globális tőke haragját. Ami talán egyetlen, válságban lévő európai országnak – legyen az dél- vagy kelet-európai – nem sikerült, az Magyarországnak igen. Az átfogó s gyakran nemtelen támadásokkal szemben az Orbán-kormány, sokszor ügyes húzásokkal, jó taktikázással, akár ravaszsággal is, de megvédte önmagát, kitartott a választott gazdasági stratégia mellett, s végül jöttek az eredmények. A mérleg nyelve átbillent, a magyar gazdaság megkapaszkodott, s már lassacskán a nem éppen barátságos unió is meghajtja a fejét az eredmények előtt.
Ennek következtében létrejöttek a polgári berendezkedés megteremtésének gazdasági alapjai. Ugyanakkor a jó makrogazdasági mutatók önmagukban korántsem elegek ahhoz, hogy stabil polgári társadalmunk legyen, mert ne feledjük, hogy az emberek, a polgárok ebből még keveset éreznek a mindennapjaikban. Arra van szükség a továbbiakban, hogy a legszélesebb társadalmi csoportoknak javuljanak a létfeltételeik, s ennek elsődleges lépése az európai léptékkel mérve méltatlanul alacsony bérek látványos emelkedése. A polgári lét nem képzelhető el tisztességes, biztonságos megélhetés nélkül, a vállalkozások feltételeinek javulása, a tulajdonszerzés, az önálló egzisztencia megteremtésének lehetősége nélkül.
A politikai szférában és a gazdaságban tehát alapvető változások következtek be, jelentősen eltávolodtunk a kádári, posztkommunista struktúráktól. Másképp fogalmazva, az állam és a piac szférájában létrejöttek a polgári berendezkedéshez szükséges alapfeltételek. Ahhoz azonban, hogy a polgári berendezkedés valóban stabilizálódjon, létre kell jönnie a polgári kultúrának, szemlélet- és magatartásmódnak, ami egyben a polgári, civil társadalom létrejöttét is magában foglalja.
Milyen is a polgár? Először is szuverén, független lény, aki önállóan alkotja meg véleményét a világról, társadalomról, múltról, jelenről és jövőről. Nem várja el és nem fogadja el, hogy mások, például az állam vagy a piac szereplői mondják meg neki, hogy miről mit kell gondolnia. Másodszor, mint a polgári (civil) társadalom tagja, egyszerre individualista és egyszerre közösségi lény. Egyéni érdekeit mindig szem előtt tartja, saját és családja boldogságáról igyekszik elsősorban gondoskodni, de tudja, hogy ezt nem teheti mások kárára, hanem csak másokkal, a többi polgárral együttműködve. A közösség szempontjainak kitágított értelmében patrióta és hazafi, büszke nemzeti öntudattal rendelkezik, mert tudja, hogy csak hazája polgáraként lehet az, aki lenni szeretne. Harmadszor, egyenrangúnak érzi magát nemcsak polgártársaival, honfitársaival szemben, hanem – a civil társadalom tagjaként – az állammal, a hatalommal szemben is, nem érzi magát alávetettnek, nem híve az úr-szolga viszonynak, elveti a hierarchiákat a családi viszonyoktól kezdve egészen a népek és nemzetek közötti kapcsolatokig.
Sokan vannak már ebben az országban, akik igazi polgárként élik életüket. De még nagyon sokan vannak – a konzervatív oldalon is –, akikben továbbra is jelen van a kádári alattvalói tudat, az elvárás, hogy helyettük mindent az állam oldjon meg, sokan ódzkodnak még az önálló véleményformálástól, sokan félnek a megméretéstől. Sokakat jellemez még a kádári korból megmaradt kispolgári, alattvalói egoizmus, sokakat jellemez a csordaszellem, a vakhit, az önkritika hiánya – és még sorolhatnánk.
Ahhoz, hogy ez megváltozzon – nyilván nem egy-két év alatt –, a hatalmi eszközök érvényesítésében is más eszközökre van szükség. Eddig, az első öt évben a kemény, nagy struktúrák átalakításakor a hatalomnak élnie kellett az erejével és lehetőségeivel. Azonban mostantól, a magatartások, gondolkodásmód, szokások és a kultúra finomhangolásakor éppen arról van szó, hogy az önálló, szuverén polgári mentalitás kapjon erőre. Ehhez fel kell emelni a civil társadalmat, teret kell adni a polgárok önigazgatásának, önálló megoldásainak, valamint leegyszerűsítő, fekete-fehér világképek helyett árnyalt, világra nyitott, többrétegű gondolkodás előtt kell megnyitni a kapukat. Kultúrában, médiában, sajtóban, közvéleményben és a közéletben.
Ez piszkosul nehéz feladat, mert önkorlátozást igényel. De a polgári berendezkedés stabilizálása s ezáltal a kádári múlttól való megszabadulás esélye miatt megéri megpróbálni.
A szerző politológus