Kerek száz esztendővel ezelőtt egy bécsi könyvkiadó gondozásában jelent meg az a mű, amely minden idők egyik legnagyobb filozófiai kasszasikere lett, s amelynek címe: A Nyugat alkonya. Oswald Spengler könyvéről van szó. A mű két kötetét 1966-ig egymillió példányban adták el.
A szűkebb filozófiai szakma egy része kezdettől fogva fanyalgással fogadta, a nemzeti és a tudományos szocializmusra támaszkodó diktatúrák uralma idején pedig hatalmi eszközökkel is megpróbálták háttérbe szorítani. Az eladott példányszám és a mű iránti azóta sem lanyhuló, sőt egyre élénkebb érdeklődés viszont önmagáért beszél. A mű népszerűségét részben rendkívül szemléletes stílusának köszönheti, e téren is ellentétben áll a szakfilozófiai művek legtöbbjével, amelyek olyan unalmasak, hogy receptre kellene felírni őket álmatlanság ellen.
De mi is adja a varázsát, amely számos jelentős értelmiségit is megigézett? Minden bizonnyal az, hogy hatalmas tudásanyagot felvonultatva, ugyanakkor közérthető formában szól a világtörténelem súlyos kérdéseiről úgy, hogy a művelt közember is értse.
Spengler célja, hogy feltárja a nyugati ember sorsát, azt, mi is vár rá a jövőben. Ennek érdekében sajátos vizsgálati módszert alkalmaz; szakít azzal a közkeletű felfogással, amely a világtörténelmet egyenes vonalú, szakadatlan fejlődésnek tekinti. E séma helyett ő a történelem egészében hatalmas önálló egységek, kultúrák sokaságát látja, ezeknek megvan azonban az elkülönítő sajátosságuk, s épp eme eredendő eltérésük az éltető ereje kultúrájuk kifejlésének. Élettartamuk bő ezer esztendő, azonos stádiumokon mennek keresztül: születés, fejlődés, tetőpont, hanyatlás és pusztulás. Az összehasonlító elemzés révén (morfológia) történeti, gazdasági, kulturális jelenségeik összevethetők egymással, s ily módon következtetéseket lehet levonni a még le nem zárult kultúrák lehetséges jövőjével kapcsolatban.
Az a nyugati (fausti) kultúra azonban, amelyben mi is benne élünk, még nem ért el a végponthoz. A szimbolikus elnevezéssel Spengler, aki Goethe nagy tisztelője volt, arra kíván utalni, hogy az e kultúrában élő embernek (akárcsak Faustnak) legjellemzőbb sajátossága: a messzeség, a végtelenség folytonos megtapasztalni és megélni akarása. Ebbe az irányba mozdította kezdeti földrajzi-történeti alapélménye, és az erre irányuló késztetés minden tevékenységé-ben ott munkál, még abban az esetben is, ha a szélsőség felé való elmozdulással már a saját létét veszélyezteti.
E törekvésnek számtalan tanújele van, így azon viking hajósok hosszú utazásai, akik egészen Amerikáig jutottak, a Jeruzsálem felszabadítására induló keresztes hadjáratok, a gótika égbetörő csúcsívei, a messze hordó fegyverek feltalálása, a földrajzi felfedezések, a térperspektíva alkalmazása az olajfestészetben, a távcső felfedezése, a modern közlekedési eszközök feltalálása. S napjainkban idesorolható a kozmikus tér meghódítása az űrkutatásban, a kibertér birtokba vétele az informatikában.
Valamely kultúra azonban mindig meghatározott pályaívet fut be; ha elérte fejlődésének csúcspontját, kibontotta a benne rejlő eredendő lehetőségeket – a fausti kultúra esetében a XVIII. század végének és a XIX. század elejének nagy művészeti és tudományos teljesítményei jelentik ezt –, bekövetkezik a hanyatlás. E hanyatló szakaszt Spengler civilizációnak nevezi, s minden kultúrkör civilizációs szakaszában azonos jelenségeket, történéseket észlel. Szerinte a fausti kultúrában a civilizációba való átfordulás politikai vonatkozásban a francia forradalommal és Napóleonnal veszi kezdetét, gazdasági vonatkozásban pedig az ipari forradalommal és a modern gyáriparral.
A kultúra szakaszában a hangsúly a vallásra, a művészetre, a filozófiára és részben a tudományra esett, tehát elsősorban a szellemi javakra. A civilizációban viszont a technika, a jog, a politika és a gazdaság kerül előtérbe. Míg a kultúra fázisában az ember túlnyomórészt befelé és organikusan építkezik, a civilizáció embere már jobbára kifelé terjeszkedik, és a világot egyre inkább meghódítandó prédának tekinti.
Spengler A Nyugat alkonya címet azért adta művének, mert elsősorban azt kívánta ábrázolni, hogy a fausti civilizációs időszakra mi jellemző, milyenek a jövőbeni kilátásaink. Már az 1910-es években ezt vetette papírra: „Ma már világosan érezzük annak az (…) eseménynek az első jeleit, amely majd a következő évezred első évszázadaiban következik be – a Nyugat alkonyát.”
A fausti kultúra civilizációs szakaszának jellemzőjét abban látja, hogy megroppan a korábbi szerves fejlődés. A kulturális szakaszt az organikus jelleg határozta meg, a civilizációs időszakot viszont a gépies, mechanikus jelleg, a külsődlegesség, műviség. Jól példázza ezt a városfejlődés dinamikája: a kultúra korai időszakának városkái, kultúrvárosai még szerves összefüggésben álltak a környező vidékkel. A civilizáció időszakaszában már nagyvárosokká, később egy pontba sűrűsödő világvárosokká, megalopoliszokká hatalmasodnak; ezek egész kontinenseket hajtanak uralmuk alá, alárendelt provinciákká züllesztik őket.
A világváros – e modern kő- és betonrengeteg – szembeötlő példája a megkövesedett civilizációnak. A világvárost már nem valamely nép lakja, hanem az azonosságától megfosztott, szervetlen tömeg. A világváros lakója a modern újnomád, aki a földkerekség bármely metropoliszát a magáénak érzi, ám idegenül mozog, ha egy közeli kisvárosba vagy faluba veti a sors. A világvárosi emberre általánosságban véve a hűvös tényérzék, a pragmatizmus, a természettudományos szemléletmód, minden metafizikai szükségletről való leoldódás, így a vallástalanság jellemző. Mindinkább kihal belőle a természetes életritmika; létezését az intellektus uralja. Emiatt állandó feszültségben él, mivel „az intelligencia […] a legmegfeszítettebb megértés képessége”. S hogy ne torkolljon őrületbe e szakadatlan feszültségben élése, a nagyvárosi pihenés módozataival, a kikapcsolódás, a szórakozás felszínes formáival ellensúlyozza.
Konkrétan megmutatkozik ez a következő jelenségekben: „A legintenzívebb gyakorlati gondolkodási tevékenység felváltása ellentétével, a tudatos hülyüléssel, a szellemi feszültség feloldása a sport testi feszültségével, a testi feszültség feloldása a »gyönyör« érzéki feszültsége révén, szellemi »izgalmak« helyett a játék és a fogadás izgalma, a napi munka tiszta logikájának pótlása tudatosan élvezett misztikával – ez tér vissza minden civilizáció minden világvárosában.”
A világvárosi intellektus áthatja az élet minden területét. A metropoliszban lakó ember mélyén mindinkább az észköltő rak fészket, aki nem költ, legfeljebb csak konstruál. S az észköltőhöz hasonlít a világvárosban tenyésző filozófus, „aki már nem teremt, csak átértelmez”. Híján van az igazi alkotóerőnek.
A terméketlenség tapasztalható biológiai vonatkozásban is. A civilizációs város először irdatlan magasságba emeli e települések lélekszámát – részben hódítással, a környező vidék bekebelezésével –, majd a világvárosokban élők körében drasztikusan csökken a születésszám, legfeljebb az újonnan bevándorlók nagyobb népszaporulata képes ideig-óráig ellensúlyozni ezt. E leépülést Spengler a „metafizikai haláligenlés”, a generációkat fenntartó életösztön végső kilobbanásának tekinti.
E folyamat oka végső soron az, hogy a túlhatalomra jutott ész, az intellektus maga alá gyűrte az élet, a vitalitás erőit. Az élet – a létezés legmélyét tekintve – valójában soha nem tudott mit kezdeni az ésszel; s így van ez fordítva is: a kiteljesedett ráció sem tud igazán mit kezdeni az élet ősvalóságával. A technikai világcivilizációban tárgyiasuló, egyeduralkodó ész végtelenített, mechanikus pragmatikussága agyonnyomja, elemészti az életet.
A Nyugat alkonyában vázolt prognózis komor. Ha tenni akarunk valamit beteljesülésének késleltetése, akadályozása érdekében, azt csak a realitással való tényleges szembenézéssel tehetjük meg. A realitással kívánt szembesíteni Spengler is.
A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár