A XIX–XX. század fordulóján Magyarországon, akárcsak szerte a polgári Európában, az egyetemekről kikerülő diplomások számának jelentős emelkedése volt megfigyelhető. Sok helyen azonban nem változott ezzel arányosan a magasabb képzettséget igénylő állások mennyisége. E problémát több országban, köztük hazánkban is főképpen a felsőoktatási intézmények felvételi keretszámainak korlátozásával kívánták orvosolni.
Az első világháború végén az elszakított államterületekről 400-450 ezer magyar, köztük rengeteg közalkalmazott és értelmiségi menekült el. A trianoni békeszerződés után súlyos gazdasági nehézségekkel küzdő Magyarország felvevőképessége viszont e téren csupán minimális volt.
Az újonnan meghúzott határvonalakon kívülre került több felsőoktatási intézmény is, miközben a hazai egyetemeken és jogakadémiákon a frontszolgálat miatt feltorlódott négy évfolyamnyi új diák egyszerre akart beülni az iskolapadba. Nem csekély részben ezek hatására az egyetemek és karok tanácsai már 1919 végén a hallgatói létszámok maximalizálásáról döntöttek. Az egyetemi ifjúság körében viszont ekkoriban olyan diákszervezetek jelentek meg (mindenekelőtt a Turul Szövetség és a Hungária), amelyeknek tagjai a történelmi Magyarország összeomlásáért általuk igaztalanul felelőssé tett zsidók kitiltását követelték a felsőoktatásból.
A kérdés a nemzetgyűlésben is napirendre került, amely válaszul a radikális jobboldal követelményeire, s egyúttal a súlyos egzisztenciális gondokkal küzdő keresztény középosztály megsegítése érdekében, 1920 szeptemberében elfogadta az 1920. évi XXV. törvénycikkelyt, ismertebb nevén a numerus clausust. A törvény oly módon szabályozta az egyetemekre és jogakadémiákra felvehető hallgatók számát, hogy az megfeleljen a „népfajok és nemzetiségek” országos arányának. A felvételnél mindemellett tekintettel kellett lenni a „nemzethűségi és erkölcsi” szempontokra is.
A nemzetiségi kvóta bevezetése a magyar zsidóságot érintette a legérzékenyebben, amelyet a jogszabály végrehajtási utasítása nem vallásként, hanem nemzetiségként határozott meg. Ez azzal a következménnyel járt, hogy az izraelita hallgatók számát – országos arányszámuknak megfelelően – 6 százalékban állapították meg, holott a többségében városlakó és az iskolázásra általában nagyobb hangsúlyt fektető zsidóság megoszlása az egyetemisták soraiban az első világháború előtt 25 százalék körül mozgott, majd 1918-ban 34 százalékra emelkedett.
A kvóta értelmezése kapcsán vitatott volt, hogy a 6 százalékot az előírt felvételi létszámhoz vagy a ténylegesen felvett hallgatók számához kell-e viszonyítani. A pécsi és a szegedi egyetem az előbbit, a budapesti tudományegyetem és a Műegyetem ellenben az utóbbit vette alapul. A másik nehézséget az jelentette, hogy a kikeresztelkedett zsidók vajon beszámítandók-e a keretszámba. Pécsett és Szegeden nem számították bele.
Miután az 1918–19-es baloldali forradalmak, valamint az 1920-as trianoni békeegyezmény miatt ingerült közhangulat némileg normalizálódott, az Országgyűlésben és a sajtóban is egyre markánsabban jelent meg azok véleménye, akik szerint a numerus clausus tarthatatlan volt. A nemzetgyűlésben elsősorban a liberális, illetve szociáldemokrata képviselők – mint például a liberális politikai közvélemény egyik vezéralakja, Vázsonyi Vilmos – helyezkedtek erre az álláspontra.
Velük szemben a Gömbös Gyula körül csoportosuló fajvédő politikusok inkább a törvény szigorítását, esetleg az egész társadalomra kiterjedő „foglalkozási kataszter” bevezetését óhajtották, míg a kormányon lévő Egységes Párton belül komoly nézeteltérések voltak az ügy megítélésében.
A numerus claususszal a honi közvéleményen túl 1922-ben és 1925-ben a Népszövetség is foglalkozott. Nemzetközi zsidó szervezetek ugyanis rendre amellett érveltek, hogy a jogszabály ellentétben áll a trianoni békeszerződés azon paragrafusaival, amelyek garantálták a különféle kisebbségek egyenlőségének és vallásszabadságának védelmét.
Legfőbb szószólójuk Lucien Wolf angol újságíró, a Népszövetség Menekültügyi Főbiztossága tanácskozó bizottságának alapító tagja volt. Mindez rendkívül kellemetlenül érintette a magyar kormányt, mivel a Népszövetségben az utódállamok folyamatosan arra hivatkoztak a magyar kisebbségekkel szemben kifejtett politikájuk védelmében, hogy Magyarország sem bánik jobban a zsidó állampolgáraival.
Gróf Bethlen István miniszterelnök végül 1926–27 folyamán azért döntött a jogszabály módosítása mellett, mert el akarta kerülni, hogy az ügy harmadszor is terítékre kerüljön a Népszövetségben, negatívan befolyásolva a magyar érdekek képviseletét a nemzetközi színtéren. Ennek nyomán 1927 májusában gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter a képviselőházban bejelentette a törvény módosítására vonatkozó miniszteri szándékot, októberben pedig Genfben a kormányfő ugyanerre tett ígéretet.
A politikai viták és egyeztetések lefolytatása után a törvényjavaslatot 1928 februárjában terjesztették a képviselőház elé. A jogszabálytervezetben az eredeti törvény 3. paragrafusából kihúzták a sokat vitatott „népfajok és nemzetiségek” kitételt, amit foglalkozási kvótával váltottak fel.
Meg kell jegyeznünk ugyanakkor, hogy a zsidóság szempontjából ez továbbra is hátrányos volt, mert például a törvény szövege a mezőgazdasági foglalkozásokhoz tartozókat kifejezetten nevesítette, miközben ebből a foglalkozási ágból zsidó származású szülők gyermekei szinte egyáltalán nem érkeztek a felsőoktatásba.
A képviselőházban február 9. és 28. között került sor a törvényjavaslat vitájára. Különböző okokból ugyan, de egyaránt ellenezte a módosítást a Fajvédő Párt, valamint a liberális és szociáldemokrata ellenzék. Előbbiek a kormány zsidóbarát politikájának bizonyítékát látták benne, utóbbiak pedig a tanszabadság, illetve az állampolgári jogegyenlőség elvének sérülését.
Végül a fegyelmezetten szavazó kormánypárti képviselőknek köszönhetően a 171 leadott voksból 137 támogatta a módosító javaslatot, 34 vetette el. Ezt követően március 13–14-én a felsőház tárgyalt a jogszabálytervezetről. Az Országgyűlés második kamarája változtatás nélkül fogadta el az előterjesztést, bár többen is bírálták annak tartalmát. Példának okáért Berzeviczy Albert, a Magyar Tudományos Akadémia konzervatív-liberális szellemiségű elnöke, aki egyenesen az 1920-as törvény eltörlésének pártján állt, majd végül – jobb híján – megszavazta a módosítást.
A numerus clausus módosításáról rendelkező 1928. évi XIV. törvénycikket 1928. április 26-án hirdették ki. A változtatás révén – ami nagyobb mozgásteret biztosított az intézményeknek a felvételi eljárás során – a következő években a felsőoktatásban a zsidó származású hallgatók száma néhány százalékkal emelkedett (1928–29: 8,8, 1930: 9,6, 1931: 10,5, 1932: 12,3, 1933: 12,5 százalék), ám az 1920 előtti arányokat már nem közelítette meg.
A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa