Kétségtelen, hogy a rendszerváltást azért is fogadta várakozással a hazai közönség, mert attól nemcsak emberi szabadságjogainak kiteljesedését várta, hanem szükségszerűen jólétének érzékelhető javulását is. Várakozásaik, hogy a korábbi szűkös helyzet a politikai rendszerváltás után a sokkal nagyobb átláthatóság miatt meg fog szűnni, hosszú évtizedekig nem teljesedtek be, viszont a gazdasági sikertelenségre sem kaptak elfogadható magyarázatot.
A gazdaság legbelsőbb összefüggései a nagyközönség előtt lényegében máig feltáratlanok maradtak. A választók nem kaptak magyarázatot arra, hogy mivel indokolható az évtizedes gazdasági növekedési apály, noha azt tudták, hogy a jólét emelkedése csak dinamikus gazdasági növekedés mellett képzelhető el.
Mára elegendő tapasztalat halmozódott fel ahhoz, hogy a válaszok megszülessenek. A növekedés kérdésében érdemes hosszabb történelmi időszakot figyelembe venni, függetlenül attól, hogy milyen volt éppen a társadalmi berendezkedés. Ami pusztán a gazdasági növekedés intenzitását illeti, az 1956-os forradalom utáni, 1960-tól kezdődő korszak a növekedés szempontjából nem mutatott rossz képet. Az 1960-as induló 100-as GDP-bázisszám 1975-re 228-ra duzzadt (KSH-adat).
Ráadásul hosszabb ideig a népjólét emelkedése is – minden transzparenciahiány ellenére – megfigyelhető volt. A népjólétre is kiható gazdasági növekedés megbicsaklása egyértelműen kapcsolatba hozható az ország külső eladósodásának felerősödésével és az ehhez szorosan kapcsolható, ám gondosan titokban tartott hazai forráskivonásokkal.
A külföldön felvett hitelek a hivatalos magyarázatok ellenére soha nem szolgálták a gazdaság olyan dinamizálását, amiből jutott volna a jólét emelésére is. Éppen ellenkezőleg: az egyre nagyobb adósságteher egyre növekvő jövedelemkivonással járt.
Az adósság önjáró módon szaporodott. 1979-től a magyar gazdaság belekerült egy a rendszerváltáson is huzamos ideig átívelő, a gazdasági növekedést bénító adósságspirálba. A növekvő adósság költségeit pedig csak ismétlődő népjólétcsökkentéssel (ez megszorítások néven vált ismertté) fedezték az egymást követő kormányzatok.
A rendszerváltáskor áttértünk a valamivel megbízhatóbb, európai szemléletű nyilvántartásokra is. A rendszerváltás előtti utolsó évben elért, 1960-as bázisú, 100 értékű GDP-szám 1989-ben 317-en állt. Az adósságok viszont tetőztek. Terheik alatt 1993-ban már 259-re sikerült lesüllyedni. Az 1989-es szint közelébe csak 2000-ben ért el a magyar gazdaság. Hasonló visszaesés 2006 és 2011 között is megfigyelhető volt. A helyzet hamis kommunikálására évtizedekig szolgált a magyarázat, hogy a hiteleket egyszerűen felélte az ország.
Mára elegendően hosszú időtávval rendelkezünk ahhoz, hogy megállapítsuk a vitathatatlan összefüggést: ha csökkennek a külső adósságaink és főként azok terhei, akkor dinamizálható a gazdaság, ha éppen növekednek e terhek, akkor pedig az ütem visszaesik. A külső adósság tehát félreérthetetlenül a népjólétet megalapozó GDP-növekedés legfőbb ellensége, ezt igazolja a történelmi tapasztalat. Pusztán a GDP alakulásának elemzésével azonban vajmi keveset mondtunk a népjólét alakulásáról.
A GDP növelése (maga a növekedés, ahogy ma értelmezik) nem öncél. Végső értelmét az adja, hogy abból mennyi, az országban elkölthető és főként előre nem determinált jövedelem keletkezik, amit a hazai háztartások, cégek és az állam lesz képes felhasználni. Ez alapozza meg a jólétet és a társadalmi építmény fenntarthatóságát vagy éppen további pusztulását.
Ebben az ügyben máig homályban tapogatózunk, mindössze annyit mondhatunk, hogy érzékelhető javulást élünk meg az utóbbi években. Hogy ez miként viszonyul a rendszerváltás előtti utolsó évhez vagy miként is alakult az elmúlt harminc évben, azt a kérdést az „írástudók” még nem tárták fel a nagyközönség számára.
Ennek nem lehet más az oka, mint az, hogy a rendszerváltás első negyedszázadának történéseit vezénylő balliberális erők, az SZDSZ és továbbélő utódképződményei idő előttinek gondolják a hazai jövedelmek alakulásának ügyében a tisztánlátást. Vitathatatlan, hogy 2010 után eljutottunk gazdaságunk egy olyan fejlődési szakaszába, amikor elsősorban az adósság terhei, de a GDP-hez viszonyított arány is csökken.
Ráadásul visszaszorultak a nagyobb kockázatú idegen devizás tartozások. Nemcsak az elmélet sugallja, de a gyakorlat is évek óta visszaigazolja a nagyobb növekedést.
Az újszerű, a külső hitelek helyett a saját erőre támaszkodó gazdaságpolitikát rendre korholó elemzők azt állítják, hogy a megemelkedett növekedési ütem átmeneti, tartósan nem fog beválni. Ugyanők 2012 körül a hazai átlagos GDP-növekedést éves 2 százalékra taksálták, amire a gyakorlat alaposan rácáfolt. Elemzéseikben elfelejtették észrevenni, hogy a növekedésnek új tényezői kaptak erőre az utóbbi években.
A kedvező áfaszabályok és a családi otthonteremtési kedvezmények duzzasztják a növekedés vitorláit. Ezzel még jó ideig számolni lehet. Hazánk pozitív tartalmú nagyobb ismertsége és a nem kevésbé fontos biztonság hatalmas lökést adott a fogadó turizmusnak, miközben a tradicionális exportorientált multicégek is jól teljesítenek, sőt egyre többen kívánnak nálunk befektetni. Jót tett a hazai keresletnek a dinamikus béremelkedés, ami a jósolt infláció helyett űzi, hajszolja a gazdaságot nagyobb teljesítményre.
A következő évtizedre vonatkozó növekedés-fenntarthatósági dilemma ma a munkaerővel kapcsolatos. Lehet-e a korlátosan rendelkezésre álló munkaerőből több teljesítményt kinyerni, azaz növelhető-e a hatékonyság, az élőmunka termelékenysége? Az út most elsősorban erre vezet, a hazai, kétmillió főt foglalkoztató kis- és középvállalatok termelékenységének növelése felé. Erre a feltételek adottak: uniós és kormányzati források, lényegesen olcsóbb hitelek.
Külön kell szólni a piaci munka hatékonyságának növeléséről a szektoron belül, főként a mezőgazdaságban és a hozzá kapcsolódó feldolgozóiparokban. Ezek elzártsága a felvevő fogyasztói piacoktól sok értéktől foszt meg bennünket. Némi malíciával azt is mondhatjuk, hogy furcsa itt a munkamegosztás. Az értéktermelő munka nálunk van, a haszon osztása pedig valahol a külpiacokon.
Semmi nem terem meg a nap alatt odafigyelés és törekvések nélkül. Így van ez a növekedés fenntarthatóságával is. Ha továbbra is azt tartanánk, hogy elegendő a nagybetűs piacra rábízni a dolgokat, mint tették azt a kormányok jó negyedszázadig, akkor most éppen ott lennénk, ahol korábban is: a piac nagy szereplői eldöntik, hogy hol a helyünk. De ha mi döntünk, hogy a piac szereplői közül kikkel működünk együtt, akkor a növekedés kedvező üteme is fenntartható.
Mindez azonban az állam hathatós közreműködése nélkül nem más, mint illúzió.
A szerző közgazdász