Miközben a futball-világbajnokság meccseinek kezdési időpontjai osztják be a napjainkat – délután négy órától irány a tévészoba, s elő a rágcsálnivalókkal és a sörrel (kiváló fogyókúra, na mindegy…) –, arra gondoltam, hogy másképp kellene néznünk kedvenc sportágunkra, illetve általában a sportra. Másképp azoknak, akiknek a nemzet és a nemzettudat múlhatatlan és pótolhatatlan érték.
Szeretnünk kell a sportot! Ugyanis éppen egy olyan korszakban, amelyben a fősodratú (neo)liberális körök multikulturalizmust, a nemzeteket és nemzetállamokat szétverő globalizmust akarnak ráerőltetni az emberekre, s egy kevert fajú és népességű Európa lebeg a szemük előtt, akkor a sportnak, a focinak a jelentősége megsokszorozódik, mert a nemzettudatra és a hazaszeretetre épül.
A sport persze egyének közötti nemes bajvívás, harc, ám ennél több is: humanizált küzdelem népek, országok, nemzetek között. A sportot, s különösen a focit hiába próbálják elfajzott liberálisok és baloldaliak pusztán identitásvesztett, kozmopolita individuumok közötti versengésnek feltüntetni, ez képtelen próbálkozás.
Természetesen vannak egyéni sportágak, ám ezekben a sportágakban is jelen vannak a csapatversenyek. Talán a tenisz tekinthető az egyik leginkább individuális és kozmopolita sportágnak, de még itt is van Davis-kupa, Fed-kupa és más, országok közötti versenyek, s ha már látott valaki Davis-kupa-meccset, tapasztalhatta, micsoda érzelmek és indulatok jellemzik ezeket az összecsapásokat, micsoda szurkolás van a lelátón, és a teniszezők is mennyire másként állnak hozzá ehhez a csapattornához.
Mióta nemzetek léteznek, a sport, a foci összefonódott a nemzettudattal. Természetesen szerethetünk és szeretünk is egyéneket és klubcsapatokat, de a csúcson a nemzeti válogatottak összecsapásai állnak, különös tekintettel a világversenyekre. Ez mozgatja meg leginkább az országok szurkolóit, ezért képesek több száz kilométereket utazni emberek – például most Latin-Amerikából Oroszországba –, hosszú hónapok alatt összegyűjtve az ehhez szükséges pénzeket.
Képzeljük el egy pillanatra, hogy megvalósulna az ultraliberálisok nem is annyira rejtett vágya, s a futballcsapatokat nem nemzeti, hanem valamilyen multikulti mérce szerint állítanák össze, s így A csapat küzdene B csapattal, C csapat D csapattal és így tovább. Nagyon hamar kiürülnének a lelátók!
A sport ugyanis nem pusztán a látványos teljesítményekről, illetve azok hűvös elismeréséről, udvarias megtapsolásáról szól, miként azt a „felvilágosult” és racionális liberálisok elképzelik: ennek nincs köze a valósághoz. A sportot érzelem és szenvedély veszi körbe, érzelem és szenvedély tartja össze; e nélkül nincs sport, nincs foci.
Gondoljuk csak el: ha egy semleges mérkőzést nézünk a tévében, még akkor is egy idő után valamelyik csapat szimpatikus lesz valamiért, s onnantól már szurkolni (is) kezdünk. Onnantól kezdve már érzelmileg (is) viszonyulunk a dologhoz, s már tudjuk a helyünket, a pozíciónkat, s így követjük az eseményeket.
Ugyanez az érzelmi „elhelyeződés” zajlik le bennünk, ha egy futóversenyt nézünk, ha klubcsapatok mérkőzéseit követjük, s leginkább, ha a válogatottjaink játszanak. Az ultraliberális szemlélődő persze próbálja elhitetni másokkal és magával is, hogy ő pusztán a teljesítményt nézi, neki mindegy az, hogy ki milyen nációból származik és melyik csapatban játszik, ugyanis őt is érzelmek vezetik, mégpedig kozmopolita érzelmek: a nemzeti érzések markáns megnyilvánulásai számára, akár a lelátón, akár a pályán a játékosok körében ellenszenvesek, gyűlöli azokat. Ez is érzelem, ha negatív is.
A sport, s annak gyöngyszeme, a futball fenntartója a nemzettudatnak. Erősítője, acélozója a nemzeti identitásnak, a hazaszeretetnek. Mindezt a globalista-kozmopolita körök és hálózatok is pontosan tudják, ezért is intéznek támadásokat a sport nemzetmegtartó ereje ellen.
Egyfelől látszólag a kezükre játszik az a tény, hogy egyre több honosított, afrikai, ázsiai és máshonnan érkezett játékos jelenik meg európai válogatottakban, s valóban megdöbbentő látni, hogy sok futballista nem énekli az ország himnuszát – mert nem ismeri eléggé. A klubok világában immáron elképesztő, egészségtelen méreteket öltött idegenlégiós keveredés megjelenik a válogatottak szintjén is, s aligha erősíti a válogatottak egészséges nemzeti öntudatát, a franciáktól kezdve a belgákon át a németekig stb. megfigyelhető ez.
Fantasztikus látni viszont, ahogyan a kevésbé „kevert” országok játékosai – különösen a latin-amerikaiak, brazilok, uruguayiak stb. – micsoda elképesztő elszántsággal és hazafias öntudattal éneklik országuk himnuszát. Fantasztikus látni ezt, a nemzettudat mélységes, kipusztíthatatlan erejét érezhetjük ebben.
Nem beszélve a szurkolókról, akik nem méricskélnek, hány „külföldi” is szerepel a válogatottjukban: nekik ugyanis a nemzettudat nem attól függ, hogy hány echte spanyol, német, angol szerepel országuk válogatottjában. A szurkolóknak a válogatott melletti kiállás valamifajta időtlen szakralitás, független személyektől, összeállítástól, honosítottak számától. A sportban, a szurkolásban megnyilvánuló hazaszeretet és nemzettudat felülírja a keveredést, a kozmopolitizmust, túléli azt.
Bár klubpélda, de mégis jó ide: az Újpest szurkolóinak alapjelszava évtizedek óta ugyanaz, függetlenül attól, hogy most éppen egy Roderick Duchatelet nevű belga ember mint tulajdonos – s egyben mint elefánt a porcelánboltban – rongálja következetesen a patinás csapat renoméját (miközben ez csak neki éri meg). Ez pedig így hangzik: „Mindig Újpest, csak az Újpest!” E szavakban a hűség időtlensége kap hangot, miként az orosz világbajnokság lelátóin, a nemzetek szurkolóiban is ugyanez az érzület van jelen – túlélve mindeneket, „kormányt és féldeciket” (Bereményi–Cseh).
Másfelől, a globalista-kozmopolita körök a nemzeti szurkolást igyekeznek veszélyes nacionalizmusnak, sőt sovinizmusnak és rasszizmusnak beállítani, s ilyen alapon lejáratni azt, nemkívánatosnak beállítva a „túlzott” hazafias érzést. Erre ékes példa Németország, ahol ez már több éve-évtizede zajlik.
Kint voltam 2006-ban Berlinben a német világbajnokság alatt, s jól emlékszem, a fősodratú, tehát nemzetellenes német média a szurkolás túlzott megnyilvánulásaitól óvott minden németet. Például kritizálták a német autósokat, taxisokat, akiknek a legtöbbje szerintük „túlzottan nagy méretű” fekete-vörös-sárga zászlót tűzött ki a jármű ablakaiba…
Céljaikat a szurkolók körében nem érték el és nem is fogják elérni, viszont tény – s ebben teljesen igaza van egy nem régi cikkében Bayer Zsoltnak –, hogy a most zajló vb-n a német csapat mentalitásában megjelentek olyan jelek, amelyek egy kiégett, önmagát sem szerető, unott és érzelmi motivációktól mentes társaság képét nyújtották.
De bármilyen liberális támadás is éri a hazafias szurkolást, a multikulti és a no racism kampány ellenére is megmarad, túléli a globalizmust, reményeim szerint még Németországban is. Ráadásul a nemzeti szurkolásnak nem az idegengyűlölet az összetartó ereje – korábban sem az volt és ma sem az.
Szóval – és összegezve – szeressük a sportot, szeressük a focit! Szégyenérzet nélkül, szenvedélyesen, nem törődve a liberális hangokkal. Amíg ugyanis sport lesz, és a futballt űzik a világon, addig nemzeti érzés és nemzettudat is lesz ezen a bolygón – és fordítva.
A szerző politológus