Annak az értelmiséginek, akinek választás előtt is a diadalmasnak bizonyuló oldal eszmeisége volt érthető vagy akár szimpatikus, könnyebb a dolga: csak hátra kell dőlnie, kérnie kell még egy kávét, és annyit kell mondania, hogy ő megmondta. Az ellenzéki megmondóemberekre hárul a kellemetlen feladat, hogy jobb esetben csak elemezzenek, összerakjanak és újratervezzenek, rossz esetben pedig elnézést kérjenek, belássanak és meakulpázzanak.
Az utóbbitól jó szokása szerint természetesen nagyon távol tartja magát a hazai baloldali krém, amelyhez rohamtempóban csatlakoznak az egykori nemzeti radikális, mostanság inkább nemzeti neutrális körök is. Néhány szerző ugyan kapisgálta az események mögött álló dolgokat, de a többség továbbra is megmaradt a várható mantránál: a mucsai, büdös, lábszagú magyarok félelemből és pénzért ácsingózva szavaztak.
Nem teljesen világos, hogy a fentiek vallása mellett hogyan nevezheti magát valaki demokratának, és tény, hogy néhány magát jobboldali-ellenzékinek valló ember, ha utólag is, de legalább megállapította, hogy talán mégsem igaz, hogy korrupcióban és maradiságban fuldoklik az ország, és talán mégiscsak fontos téma volt a migráció. Gondolok itt főleg Pintér Bence, Dévényi István, Nótin Tamás írásaira: ezek az eső után köpönyeg példái, de legalább példák.
Ám megannyi baloldali-ellenzéki oldalon és fórumon jutottak el jóformán a választási jog korlátozásának ötletéig, amelyek idézésétől itt eltekintek. Egyébiránt ez is rámutat a politikai palettán való változásokra: régen a konzervatív jobboldal érvelt a választói jog szűkítése mellett, ma pedig a baloldal nem tud mit kezdeni a demokrácia intézményével, szinte lecserélné a népet. Az idők változnak.
Nem akarok okosabb lenni a sok baloldali megszólalónál, mert mint tudjuk, viccesek, értelmesek és okosak csak ők tudnak lenni. Csak egy dologról szeretnék beszélni: ez pedig éppen az idő, amelynek szavait a jobboldal láthatóan megértette, a baloldal pedig nem képes erre.
Azok a jobboldali értelmiségiek, akik a Fidesz valamilyen méretű – még ha nem is ekkora – győzelmét előre vélték látni, bizonyos folyamatokat ismertek fel: s mivel csak a Fidesz adott releváns válaszokat ezekre a folyamatokra, így kézenfekvő volt a nagyobbik kormánypárt helyzetének erősödése.
Mindezeknek egyértelmű jele, hogy megannyi olyan megszólaló is a kormánypárt álláspontjait támogatta az utóbbi időben, akik alapvetően a múltban nem voltak kormánypártiak. Mind a bizonyos klasszikus liberális krédókra feliratkozó „magyar Alt-Right”, mind a Jobbikból kiábrándult nemzeti radikálisok meglátták az írást a falon, amelyet a politikumból minden jel szerint csak Orbán Viktor és köre tudott elolvasni.
Alábbiakban ezekre kívánok rámutatni. Konzervatív emberként nem kifejezetten érdekel, hogy felépíti-e még magát a hazai baloldal, így hát baráti tanácsnak nem nevezném, ám tény: ha akadna olyan ellenzéki formáció, amely a fentieket megértené, bizony sokkal könnyebben válhatna a Fidesz jelentős kihívóivá, mint a mostani választáson leszerepelt felhozatal.
Az első fontos pont a nemzetben gondolkodás tétele. A Fidesz egy olyan gondolatot vezetett be 2010-es győzelme óta a hazai politikába, amely a Fukuyama-krédókban tévelygők tömegein kívül csak elsuttogva szólalhatott meg korábban: van olyan, hogy nemzet, nem ért véget a történelem, és a nemzetek meccsében nemzeti érdekeket kell érvényesíteni.
Ez különösebben nem meglepő még egy olyan, az egyén szerepét mindenkor tisztelő ember számára sem, mint jómagam; hogy a baloldali értelmiség miért cikkezik még ma is a nemzeti gondolat „meghaladottságáról”, érthetetlen. Nemzetről beszélnek ma Amerikától Oroszországon át Európán keresztül a Közel-Keletig. Sajátos eszmefuttatás lehet, amely szerint éppen a Nagykörút áll a fenti országok és földrészek felett. Még ha egy meggyőződéses baloldalitól nem is várhatjuk el, hogy beálljon a populista sorba – noha erre is lenne példa, lásd Görögországot! –, minimum el kellene fogadni, hogy a fenti gondolatok valós és létező irányvonalak.
A következő fontos tétel a nemzeti szuverenitás. Ez a rengeteget hangoztatott dolog nem valami elrugaszkodott tétel, hanem egy érezhető és valós probléma, amely mélyen gyökeredzik a magyar néplélekben. A magyar nemzeti önképnek fontos eleme a kurucosság, a szabadságharcos mivolt.
Bármennyire is elégedettek a brüsszeli technokraták a merjünk kicsik lenni mentalitással, meg a Frans Timmermanssal szelfiző momentumos srácokkal, a magyar nép nem lesz vele elégedett. A magyar nép azt akarja látni, hogy választott politikusuk a szuverén magyar érdeket védi, nem pedig lefekszik a külföldi erőknek. Ez sem atomfizika, mégsem sikerült sokaknak megérteniük, még ha bizonyos kérdésekben egy ellenzéki erő a külföldi kritikával ért egyet, akkor sem szabad soha idegen hatalmak janicsárjának tűnnie. A magyar nép múltjából fakadóan ugyanis nem szíveli az ilyesmit, és egy demokráciában végső soron a nép dönt.
A harmadik fontos téma a migráció. Európa iszlamizációja, a terror, a saríaövezetek, a növekvő nyugati kisebbségellenesség valós, akut problémák, amelyek idővel csak nőni fognak. Idehaza különösen erősen hatnak ezek a nem megkerülhető, nem elrejthető hírek, hiszen évtizedeken át azt hallgattuk, hogy még nem vagyunk elég szalonképesek és „ejrópéerek” a fejlett Nyugathoz való felzárkózáshoz. Most pedig gyakran érezheti azt az ember, hogy talán nem is akarunk felzárkózni ahhoz a bizonyos fejlett Nyugathoz, ilyen téren legalábbis biztosan nem. Aki ezt nem érti meg, ezt bagatellizálja vagy továbbra is Párizs képére akarja formálni Budapestet, az ne számítson sok sikerre az elkövetkező évtizedekben.
Az utolsó téma pedig a gazdaságpolitika. Még egyes hazai szabadpiacpárti kritikusok – lásd Béndek Péter 2017. április 30-i blogbejegyzését – is elfogadják, hogy az alacsony hiánycél, az alacsony infláció, a közfoglalkoztatás rendszere és az egykulcsos szja jó irányvonalat képeznek.
Különösen fontos ezek közül a közmunka: ez a tágabban vett társadalmi igazságosságnak, a stabilitásnak és a közrendnek alkotóeleme. Az ellenzéki média és a politikusok évek óta mondják, hogy a borzalmas kizsákmányolás eszköze ez, mégis az a helyzet, hogy vidéken azt látják az emberek, hogy aki eddig segélyből élt, az ma valamit dolgozik. Ezek mellett hatvanegy hónapja nőnek a fizetések, nőtt a családtámogatás, visszaszorult a dohányzás, javult a közétkeztetés és csökkent az államadósság.
Az emberek egyszerűen jobban élnek, mint régen, és így hiába mondják nekik, hogy nyomor van és lerohad a cipő a lábunkról. Az ellenzéknek alapvető narratívaváltozásra lenne szüksége, és az eddigi eredmények megtartását kellene ígérnie, hiszen az eddigi módszere láthatóan nem érvényesült.
Röviden és tömören: az ellenzéki narratívák összeomlottak. A szavazók többsége szerint mégiscsak van nemzet, fontos a szuverenitás, gond a migráció, és nem élnek rosszabbul, mint régen. Ezt megállapította néhány ellenzéki megszólaló is, hiába szajkózza több baloldali lap, hogy „a vidékiek” bűne a fideszes győzelem, akik „buták” voltak ahhoz, hogy megértsék, mennyire is volt igaz az ellenzéki narratíva.
Az emberek azonban a legkevésbé sem buták, hanem nagyon is okosak. A létező folyamatokra kellene tekintenie egy sikerre törő hazai ellenzéknek, és a valósághoz kellene igazítania a politikáját. Amíg ez nincs meg, marad a kormányoldal töretlen sikere.
A szerző történész