A nagy szavak ideje van. Hiszen egyedül az emberevés az a bűncselekmény, amivel, nyilván feledékenységből, elfelejtették megvádolni Magyarország kormányát, valamint Magyarországot. Elképesztő vádak hangzanak el Magyarország ellen, a Sargentini-jelentés is tartalmaz egy rakás olyan állítást, amelyekből ha egyet is komolyan venne bárki, be kellene vonulnia Magyarországra a Varsói Szerződés egyesített haderejének internacionalista (akarom mondani: interliberális) segítségnyújtás keretében.
Az európai választók többsége kezdi megérteni, hogy a bevándorlás jelen formájában, de a szorgalmazott ellenőrzött, „legális” formájában is halálos veszélyt jelent rá és a gyermekeire, és ha azok nincsenek, akkor a nyugalmas öregségére.
A politikusok viszont fel akarják gyorsítani a folyamatot, hogy bizonyosan visszafordíthatatlanná váljon. Orbán Viktor és a Fidesz ennek a tervnek ugyanúgy erős akadálya, mint ahogy Magyarországon is Orbán és a Fidesz akadályozta meg a posztkommunista és szélsőliberális bűnözői csoportokat abban, hogy politika címén a magyarok jelentős részéből effektív rabszolgát csináljanak, és a teljes nemzeti vagyont nyugati kézbe játsszák át.
Orbánon és a Fideszen sok ezer milliárdot bukott a Nyugat.
Sok Közép-Európában mindenhatónak képzelő politikusnak kellett azt mondania a gazdasági elitjének, hogy Magyarországon már nem tudja kikényszeríteni az extraprofitokat tovább. Orbán azért tudott ismert és népszerű lenni Nyugaton a nemzeti érzelmű emberek között, mert látványosan nem engedett a liberálisoknak azokban a végső őrültségekben, amelyek éppen elpusztítják Európát.
Ki gondolta volna akár öt évvel ezelőtt, hogy a nyugati jobboldali centrumpártok jelentős része néhány év alatt az összes alapvető értékét feladja, és szélsőliberális politikát kezd el követni, sőt gyakorlatilag szinte mindenütt össze is áll a liberális szélsőségesekkel? Igaz, a mérsékelt liberálisokkal nem állhat össze, mert olyanok nincsenek.
Mindenki úgy sejti, hogy a 2019-es EP-választások sorsdöntőek lesznek. Ez nem biztos, hogy igaz, legfeljebb a liberálisok gondolják azt, hogy az új Európai Parlament egy olyan legfelsőbb szuverenitásként fog majd funkcionálni, amely egy nyilván kétharmados szavazással nemes egyszerűséggel eltörölheti a nemzetállamokat.
Amennyiben azonban a bevándorláspárti erők nem szereznek többséget, akkor az eredmény tényleg sorsfordító lehet, hiszen ha a nemzeti szuverenitásban gondolkozó politikai erők visszaszerzik a kezdeményezést az európai porondon, a már ideológiai defenzívába szoruló liberalizmus az eljelentéktelenedés útjára léphet.
Így járt a baloldali, kommunista narratíva is, amelyet pont a liberalizmus olvasztott magába. A liberálisok is visszajönnek majd más ruhában, esetleg egy másik, még pozitívabb hangulatú elnevezés mögé rejtőzve, de közben mi a megmenekülésünkhöz szükséges időt megnyerhetjük.
Most azonban az a kérdés, hogy milyen valós erők állnak a Magyarország elleni, egyre fokozódó támadások mögött. Egyrészt hatalmasak, másrészt szánalmasak. Nem alaptalan a jelenlegi európai helyzetet az Adolf Hitler hatalomra jutása utánihoz hasonlítani. Részben és egészben hasonlóak az erőviszonyok, mint akkor.
A nagy különbség az, hogy valóságos katonai erővel sem Németország, sem a többiek nem rendelkeznek, a felek csak egymás életszínvonalának lerombolásával fenyegethetik egymást. Ezt a háborút, ha kitör, a nemzetek szabadságvágya, a ragaszkodás a kultúrához, az életmódhoz, a nyelvhez, azaz a nemzeti közösség ereje fogja eldönteni.
Az, hogy mi, magyarok, lengyelek, szlovákok, csehek hajlandóak vagyunk-e egy kicsit rosszabbul élni, kevesebb külföldi terméket fogyasztani azért, hogy ne kelljen együtt élnünk a ránk erőltetett bevándorlással, később elenyésznünk a muszlim bevándorlók tengerében.
Ha továbbra is követjük a második világháború utáni helyzet logikáját, azt kell mondanunk, hogy már Franciaország eleste után vagyunk. Macron persze nem Pétain. Hozzá képest egy senki, egy áruló, aki most, miután elárulta a valódi Franciaországot, egyenrangúnak, sőt Napóleonnak képzelve magát, főnökként parádézva adja el országát a németeknek. Persze Merkel sem egy Hitler.
Hitler ugyanis németnek képzelte magát, Merkel azonban, attól tartok, nem valódi német. Merkel egy igazi, rossz értelemben vett technokrata, aki minden szélesebb kitekintés nélkül, pusztán a saját mentális kielégülése érdekében manőverezik a hatalom megtartása érdekében. Hiába rendült meg Magyarországon is a nemzeti identitás, hiába vált divattá itt is a hazát olyan valaminek tekinteni, amitől csak elveszünk, de nem kell adnunk neki semmit, mi, itt Közép-Európában nem tudjuk elképzelni, hogy milyen kevés német él Németországban.
Ezek már nem németek. Ezek még csak nem is állampolgárok, ezek egyszerűen haszonélvezői a még működő német állam szolgáltatásainak, de már nincsenek tudatában annak, hogy nekik kellene működtetniük a saját államukat, és ez mennyivel többet kíván, mint amit az elmúlt évtizedekben elhitettek velük. A németség már csak felszín, nem megélt identitás.
Merkel nem egy életerős Németország vezetője, hanem egy agyaglábú kolosszus előre menekülő vezetője, aki még néhány hónapig kancellár akar maradni. Mondjuk ebben tökéletesen hasonlít rossz emlékű elődjére. Sajnos az a német mentalitás teljes egészében fennmaradt, miszerint nem buktatunk meg egy egykor sikeresnek bizonyult vezetőt akkor sem, amikor már jól láthatóan a katasztrófa felé vezeti az országát.
Merkel technokratasága leginkább abban nyilvánul meg, hogy ugyanúgy igyekszik kiegyezni a félt és gyűlölt Oroszországgal, mint Hitler. Persze Putyin nem Sztálin, és nem is szeretne az lenni, minden ellenkező híreszteléssel szemben, ezért Oroszország Ukrajnát tekinti a fő tétnek ebben a játszmában, és a közép-európai államokkal csupán kiegyensúlyozni szeretné a liberalizmus keleti terjeszkedési szándékait.
A liberalizmus ugyanis egy agresszív, terjeszkedő ideológiává vált. Ha valaki ezt nem hinné, gondoljon csak arra, hogy még Volksbundja is van Magyarországon a több tucat NGO képében, amelyek teljes egészében képesek meghatározni a nyugati fősodratú médiában a Magyarországról kialakított képet.
Merkel egyszerre választott jól és rosszul, amikor ő is Orbánt tette meg fő ellenfeléül. Hiába rejtőzött el az utóbbi hetek magyarellenes támadásai idején, mindenki tudja, hogy az akciók mögött a német kancellár és az Európai Birodalom hatalmi csúcspozícióira törő emberek állnak. Jól választott, mert jelképes ellenféllel számolna le, ha győzne, a renitens magyarok megzabolázása, Orbán esetleges bukása akár a birodalmi koronát is elhozhatná Merkelnek.
Rosszul választott azonban, ha azt hiszi, hogy egy puskalövés nélkül elfoglalhatja Magyarországot, és a magyar kormány átadja legfontosabb jogköreit az uniós hivataloknak. Hiába számolhat a Magyarországon jól ismert hazaárulókkal, akik mindig ugyanazok, és történelmi rendszerességgel hol a németeknek, hol az oroszoknak, hol a szélsőbaloldaliaknak (náciknak és kommunistáknak), hol az európai liberálisoknak árulják el a hazájukat, ezek az erők most nem elég erősek.
Külföldről behívott csapatok nélkül ezek az emberek itt és most a demokrácia vicces ellenségei csupán.
Még el sem kezdődött a határőrizet uniós hatáskörbe helyezéséről szóló harc, sok kis ország kormánya gondolkozott el azon, hogy mikor fog hirtelen uniós hivatalnokokat találni a minisztériumaiban és uniós felségjelzésű őrséget az irodái előtt.
Ne felejtsük el, hogy Merkel ajánlata a határőrizet uniósításáról nemcsak nekünk, hanem gyakorlatilag minden EU-s országnak szól, amely eddig azért védte a határait, hogy ne jelenjenek meg illegális migránsok tízezrei a területén. Gyakorlatilag uniós védnökség alá helyezné a kisebb országokat, valamint azonnal a kvótákat is életbe léptetné, hiszen a Frontex döntené el, hogy a migránsok közül ki mehet tovább, és kit kell például Magyarországnak befogadnia.
Arról nem is beszélve, hogy ez azzal is járna, hogy a németek azokat a migránsokat, akiket Magyarországon regisztráltak 2015-ben, mindjárt deportálhatnák is hozzánk.
Mert ne feledjük, ezzel egy időben a németek és az osztrákok rögvest megerősítenék a saját határvédelmüket is.
Ezt persze nem mondják, de egy megszállás részleteit ritkán szokták előre bejelenteni. Lassan el kell gondolkoznunk rajta, hogy vajon helyes-e túlzásnak minősíteni az ilyen gondolatokat.
A nagy szavak ideje van. Elszoktunk attól, hogy a nagy szavak igazak is lehetnek. A magyar határ védelme a magyar rendőrök és katonák dolga, meg azoké a szövetségeseinké, akik jó szándékkal jönnek ide segíteni.
Nagy szavak nélkül is hazaárulás lenne az, ha a magyar határ védelmét átadnánk egy olyan hatalomnak, amely a saját bevallása szerint sem a barátunk.
A szerző szociológus