A liberális demokrácia eszméje klasszikus értelemben a két elv, a liberalizmus és a demokrácia szükséges és fontos egyensúlyát jelentette. A demokrácia a többségi döntésre, mint a népakarat és népszuverenitás megtestesítésére vonatkozott, a liberalizmus pedig az egyén és a kisebbség jogait volt hivatott védeni a többségi – ha tetszik, állami – önkénnyel szemben.
Többség és kisebbség, állam és egyén viszonyának kiegyensúlyozottságát e két, egymással egyenrangú elv érvényesülése garantálta. S bár a 70-es évektől kezdve Nyugaton a politikai területen is megjelentek a liberalizmust a demokráciával szemben előtérbe állító kezdeményezések, mégis, a közép- és kelet-európai rendszerváltásokig, a Szovjetunió összeomlásáig nagyjából fennmaradt a két elv és gyakorlat egyensúlya.
Európa egységesülésével, a Nyugat, pontosabban a nyugati értékrend globalizálódásával párhuzamosan azonban megváltoztak a hangsúlyok. A globális elit, támaszkodva a neoliberális gazdaságfilozófia és a totális individualizmust, a kisebbségek jogait hirdető kulturális marxizmus gazdasági és állítólagos társadalmi „sikereire”, elérkezettnek látta az időt a politikai viszonyok átalakítására is.
A cél azóta nem más, mint globális piac uralmának kiterjesztése a nemzetállamra, amely utóbbi a saját területén belül még mindig kellő jogi és kényszerítőerővel rendelkezett ahhoz, hogy szembemenjen a globális piaci szereplők akaratával. Ráadásul az állam döntéseinek megalapozottságát, erejét a választásokon megszerzett, társadalmi – többségi – támogatottság adta, ez tette minden egyes, nemzetgazdaságot és nemzeti kultúrát védő lépését legitimmé. Ha tehát a globális elit a nemzetállamot akarja varázstalanítani (hosszabb távon megszüntetni), akkor ahhoz a nemzetállam keretei között működő demokrácia intézményét is meg kell támadnia.
Milyen módon lehet ezt elérni? Úgy, hogy ha a liberalizmus és a demokrácia kényes egyensúlyára épülő rendszerét megbontják (kritizálják és dekonstruálják), s azt kezdik hirdetni, hogy a két elv egyensúlya felborult, s a demokrácia, másképpen a többség önkénye (autokrácia, féldiktatúra stb.) jött létre. Különösen fontos ezzel összefüggésben, hogy a globális liberális elit és annak kiszolgálói (politikusok, pártok, kormányok, médiumok, álcivil szervezetek, nemzetközi szervezetek, az Európai Unió elitje stb.) azokat az országokat támadja meg és kritizálja, amelyek szívósan védik nemzetállami szuverenitásukat és ragaszkodnak saját demokratikus játékszabályaikhoz (miként ezt Európában leginkább a közép-európai országok s különösen Magyarország teszi).
Az érintett országok kritizálói ilyenkor több húron játszanak. Egyrészt azt hangoztatják, hogy a többség által választott kormány, visszaélve a hatalmával, elnyomja a kisebbség és az egyének hangját, nem ad nekik lehetőséget ellenvéleményük kifejtésére és képviseletére, tehát az országban véleménydiktatúra áll fenn.
Másrészt eluralkodik a populizmus (jelen korunk egyik neoliberális kulcsszava), ami annyit jelent, hogy egyes kormányok az emberek, a választók többségi véleményének az uszályába kerülnek, és meggondolatlanul, szakmaiatlanul és amatőr, primitív módon követik a népi elvárásokat, s ez végső soron gazdasági csődbe juttatja az országot (hiányzik a piac szakértelme!).
Harmadrészt túl sok népszavazást tartanak ezek az országok, s ezzel ismét csak a meggondolatlan tömegvéleményeknek adnak teret a szakértelemmel szemben; az Európai Bizottság a 2016 őszén Magyarországon a migránsok befogadásáról, a kötelező kvótákról szóló népszavazás kapcsán már-már csalásról, visszaélésről beszélt!
De mindezt mintegy betetőzve a kritika arról is szól, hogy egyes országokban a választások is manipuláltak, a kisebbség hangja elfojtott, s olyan populista erőket juttatnak hatalomra az emberek, akiknek fogalmuk sincs a globális piacgazdaság követelményrendszeréről. Lukasz Papademosz és Mario Monti delegálása a görög és az olasz kormány élére 2011-ben már akár a globális elit demokratikus választásokat helyettesítő, egyfajta alternatív politikai modelljeként is értelmezhető volt, de éppen néhány hete az olasz köztársasági elnök tett kísérletet arra, hogy az olasz választási eredményeket megkérdőjelezve egy olyan embert kérjen fel kormányalakításra, akit senki nem választott meg, legfeljebb a globális elit választott ki…
A globális elit állammal és demokráciával szembeni kritikája a liberalizmus védelmében azonban megtévesztő, sőt szemfényvesztőnek is nevezhető. Azzal ugyanis, hogy kritizál és megkérdőjelez választásokat, népszavazásokat, illetve a kisebbségek szempontjainak fontosságára hívja fel a figyelmet, valójában nem tesz mást, mint eltorzítja a liberalizmus valahai balanszszerepét, s a kisebbségeknek és egyéneknek követel többletjogokat a többséggel szemben. Ez latensen már a legitim módon megválasztott kormányok elleni támadás, amely így közvetetten a nemzetállamot próbálja szuverenitásában megingatni (dekonstruálni).
E kritikai érvelés lényegében azt állítja, hogy a demokrácia többségi elvének érvényesítése a kisebbségek rovására önkényhez, egyeduralomhoz vezet. Ebben az összefüggésben jön elő az a kritika, hogy az érintett országok már nem liberális demokráciák, hanem illiberális demokráciák, rosszabb esetben autokráciák vagy diktatúrák (ezt a kritikát az utóbbi években Magyarország és Lengyelország számtalanszor megkapta).
Ha jobban belegondolunk, akkor észrevehetjük, hogy ez a felfogás a demokratikus elvet gyakorlatilag a populizmussal azonosítja, s a demokráciát a liberalizmussal helyettesíti be. Szavakban ugyan a demokráciát akarja megmenteni, de valójában a demokrácia helyébe állítja a liberalizmust, és a demokráciát megszünteti, felülírja.
Utóbbi azért is állítható, mert a neoliberálisoknak a valódi társadalmi tudás nem a választók hektikus és tájékozatlan többségénél rejlik, hanem a felkészült, szakmailag kompetens egyénnél, aki leginkább közgazdász, pénzügyi szakember, és átlátja a globális bonyolult gazdasági és pénzügyi folyamatokat, egyben a piac szereplője (de leginkább a Goldman Sachs vagy más gigapénzintézet volt alkalmazottja).
Ebben az összefüggésben a (neo)liberális demokrácia nem más, mint a globális piac szereplőinek, szakértőinek helyzetbe hozása, kiszolgálása, ha kell, a többséggel szemben is. Másképpen: a demokráciában is a legtehetségesebb és legdinamikusabb egyének és csoportok uralmának kell érvényesülnie, s ők ezen a terepen találhatók.
Ha jobban belegondolunk, a neoliberális gondolatmenet következményeként a liberális demokráciák liberális nem demokráciákká vagy autokráciákká változhatnak, amennyiben a választást és a demokratikus formulákat lebecsülik, a többségi akaratot populizmusnak tartják. Megítélésem szerint a globális szereplők korántsem tartanák ördögtől való gondolatnak a választás helyett a delegációt, a „legjobb szakértők” globális és helyi (értsd: nemzeti) intézmények élére helyezését – akiket természetesen „csak és kizárólag” a jóindulat, a közjó iránti elkötelezettség vezetne.
A többségi, a népfelség elvére épülő demokráciákkal szembeni neoliberális kritika hátterében – mint említettem – a nemzetállamok meggyengítésének és eltüntetésének szándéka áll, csak ezt természetesen nem fogják a nyilvánosság előtt vállalni, helyette válogatottnál válogatottabb jelzőkkel és szavakkal aggódnak egyes országok demokráciáiért.
Miközben nyilvánvaló, hogy ma, a XXI. században a demokráciák számos válfaja létezik és létezhet, ezek közül csak az egyik a (neo)liberális demokrácia, de emellett létrejöttek és működnek – adott esetben nagyon hatékonyan – a többségi demokráciák, a keresztény demokráciák, a „populista” demokráciák, az ázsiai térségre jellemző autoriter demokráciák vagy a választási demokráciák, amelyek az adott ország történelmi, gazdasági és kulturális feltételeihez jobban alkalmazkodnak, mint a liberális demokráciák.
A liberális demokrácia neoliberális abszolutizálói voltaképpen azt vallják, hogy a globálissá vált világot és annak gazdasági folyamatait nemzetállami szinten már nem lehet megérteni, átlátni, kezelni, befolyásolni és irányítani. Ergo nincs más alternatíva, mint hogy a világ vezérlését azokra bízzuk, akik a globális folyamatok élén állnak és meghatározzák azokat. Egyszóval – Arisztotelész után szabadon – egy modern kori arisztokráciára van szükség, amelyet mai szavakkal leginkább elitokráciának nevezhetnénk. Az elitokrácia azért jó szó ide, mert a demokrácia ellentéte, tehát a népuralom helyett az elit uralmát jelenti.
És itt bezárul a kör: a „liberális” demokrácia ebben az eltorzított, az eredetitől fényévekre eltávolodott formájában nem más, mint antidemokratikus elitizmus.
A szerző politológus