Ráfordult az őszi idényre az Index.hu. Meghekkelte önmagát azzal, hogy fél órára eltüntette felületét a világhálóról. Miután újra láthatóvá váltak, azon örömködtek, ki hogyan reagált a nagy trükkre.
Állítólag figyelmet akarnak felhívni. Azt sugalmazzák, hogy hamarosan elnyomás alá kerülnek. Ez ugyan fikció és előítélet, de mint köztudott, az indexesek annyira előrelátó, kitűnő elmék, hogy nekik annyi is elég, ha a félelmeiket valóságnak képzelik be, és azután ebből kovácsolhatnak erkölcsi tőkét.
Nincs másik… címen futó össztársadalmi kunyerálós-pénzgyűjtéses akciójukat azért eszelték ki, mert állítólag rejtély, mi lesz a sorsuk az új tulajdonos alatt, ezért jobb, ha van egy kis zsebpénz.
Vajon milyen fényt vet az új tulajdonosi háttérre, ha a szerkesztőség hírverseny idején ripacsériát súroló magánakcióban kapcsolja le magát és nyilvánítja ki, hogy nagyjából hogyan képzeli el a jövőbeni együttműködést?
A bizalmatlanság ilyen fokú demonstrálása egyszerre ostoba vakmerőség és kiszámítható csapdahelyzet. Tulajdonosi kényszerpályát okozhat mindjárt az első percektől kezdve, és nyilvánvaló, hogy ezt a célt is szolgálta az eltüntetési akció.
De egyúttal lehet orosz rulett is, hiszen akit tulajdonosként kívülről várt politikai segítséggel, nyomásgyakorlással és nagyszabású pénzgyűjtési szervezkedéssel provokálnak, olyan látszatot keltve, hogy a kiadvány jövője nem biztosított, ott miért is lenne adott a garancia arra, hogy a ravasz meghúzása után minden esetben üres kattanás lesz hallható?
Negatív imázsformálás ez a javából, és az állításokkal szemben épp a sajtó szabadságához nincs köze. Persze az egész lehetne a balliberális véleményportál magánügye. Ez lenne a legjobb és a legegyszerűbb.
Abban az esetben, ha nem propagandistáznának, lakájmédiáznának, fideszmédiáznának, habonyművekeznének és andyvajnáznának 0–24-ben másokat, akik nem pont olyanok, mint ők.
Vagy talán nekik mindig külön bejáratú oligarcháik voltak? Mert az tréfának is gyenge, hogy Spéder Zoltánnal, Bodolai Lászlóval és különösen Simicska Lajossal borult virágba a liberális sajtószabadság. Utóbbival éppen hogy befellegzett neki.
Az Index sznob magamutogatása felvet néhány kérdést. Valóban az lenne a nyilvánosság legfőbb eleme, hogy a bódult fölénytudattól megrészegülve naponta rekesztenek ki másokat a szakmából?
Mióta követendő szakmai érték a fellengzős antikollegialitás? Vagy az, hogy elitista gőggel naponta kétségbe vonják a jobboldali publicisták létjogosultságát? Még mindig az az alapnorma, hogy kizárólag balliberális világnézet és ideológia érvényesülhet? Az elmúlt harminc év tényleg csak ennyire volt elegendő?
Márpedig nem lesz többet totalitás. A 90-es évek közepe és borzalmas közhangulata nem tér vissza. Az volt az az idő, amikor a baloldal szocializmusban gyökerező anyagi és szellemi túlsúlya egy és oszthatatlan volt, azaz balliberális véleménymonopólium uralkodott, és a lesajnált, kicsinált jobboldalnak szabályosan pitiznie kellett minden egyes viszontválasz kegyéért és jogáért.
Egy bekönyörgött jobboldali vélemény egyből tizenkét ledorongoló, durván lejárató reakciót eredményezett csak ugyanabban a lapban és rovatban, és akkor még nem számítottuk bele az elvtársi sajtó szíves közreműködését.
A Magyar Nemzet és néhány ellenzéki kiadvány kivételével minden napilap, hetilap, havilap, rádió és tévé a beletörődés szükségességét ajánlotta minden szóba jöhető médiafelületen, állítván, hogy az MSZP–SZDSZ-kormány hatalomra lépésével nemcsak a politika iránya, de a média helyzete is örök időkre eldőlt.
Vagyis az 1994-es neokommunista-liberális fordulat a sajtóban is totalitást hozott. A megszülető online média is igazodott az uralkodó széljáráshoz. Aztán 2002 óta komoly erők mozdultak meg és dolgoztak azon, hogy ezek az idők soha ne térjenek vissza.
Ha lenne valódi liberális média, akkor örülne a megváltozott helyzetnek.
Örülne és üdvözölné, hogy van végre rendes politikai és világnézeti kínálat, van verseny az online műfajban is, és hogy már nem a MÚOSZ nagy hatalmú elnöke, Kereszty András konferálja és fordítja le magyarra kénye-kedve szerint az általa és intézménye által valósággal bálványozott Horn Gyula értelmetlen szavait, hanem a szabad és nyilvános Kormányinfón eddig több mint 120 alkalommal lehetett bárkinek bármit megkérdezni az aktuális kancelláriaminisztertől.
Ne feledjük: a MÚOSZ-ban csak előre kijelölt újságírók kérdezhettek. Horn Gyula cinikus, semmitmondó, kurta válaszainál csak a rendezvény kínosan alázatos hangulata volt rosszabb, és az egész a sajtószabadság paródiája volt, de mindez akkor Európa-kompatibilis volt, hiszen kimaradt mind a Tavares-, mind pedig a Sargentini-jelentésből.
Lehetne örülni annak is, hogy most végre nem 90 százalékos sajtófölénnyel a nyakunkon rágják a szánkba a Horn-, Medgyessy-, Gyurcsány- és Bajnai-kormányok ideológiai megalapozását.
De hiába várja az ember, hogy legyen ilyen liberális média, mert ők maguk, a liberálisok tesznek róla, hogy ne legyen.
Addig nem is lesz, ameddig a kormányoldal politikusainak nem a nézeteit vitatják, hanem személyükben igyekeznek lejáratni őket. Semjén Zsolt, Kósa Lajos, a tulajdonos oligarcha óhaja szerint lekommunistaügynöközött Orbán Viktor, illetve a célkeresztbe állított fia és lánya (és még sokan mások) tudnának mesélni, micsoda aljas kis propagandaosztállyá képes lealacsonyodni az Index és a többi ellenzékhelyettesítő liberális véleményportál, hiszen mindaz, amit például a kampányidőszakban műveltek, minden volt, csak újságírás nem.
A 2018. március 14-i Index-címlap tizenegy anyaggal jelent meg. A tizenegyből tíz cikk áztatta savfürdőben Kósa Lajost. Egy híján a teljes címoldal róla szólt. És ez így ment végig a kampány alatt. Hol is dolgoznak akkor az igazi propagandisták?
Addig nem is lesz, ameddig egy letett pelenka nagyobb politikai hisztériát vált ki, mint az ürülékszagtól és vizeletszagtól bűzlő Keleti pályaudvar és környéke, miután menekültszállónak sajátították ki a bevándorlók, vagy éppen a liberális módra teleszemetelt Szabadság híd.
Addig nem is lesz, ameddig a terjesztett véleményblogok közé kizárólag kormányellenes propaganda, illetve az ellenzéket istenítő agitációs szövegek kerülhetnek be.
Egy valóban jó lapnak többnyire objektívnek, előítéletmentesnek kellene lennie. Tájékoztatnia, tudósítania kellene és lehetőleg sokoldalúságra törekednie, nem pedig előítéletességre, manipulációra, taktikus elhallgatásra és kirívó egyoldalúságra nevelnie.
Egy jó lapnak nemcsak a kormányellenes NGO-k létezésének egyedüli értelmét és tevékenységi körét kellene a saját szája íze szerint tálalnia és magyaráznia, továbbá több mint szervilis módon viszonyulnia egy önmagából kifordult milliárdos aggastyán világuralmi törekvéseihez.
Egy jó lapnak nemcsak az amerikai külügyminisztérium és az Európai Unió ideológiai alapú oroszellenes állásfoglalásait kellene visszhangoznia, egészen a Putyin-ellenes politikai paranoia határáig merészkedve.
Egy jó lapnak nem az lenne a hivatása, hogy EUrológus című blogjában rendre elkenje és kimagyarázza az Európai Bizottság pénzmegvonási fenyegetéseit, akkor sem, ha szeretett politikai oldala 2006 ősze óta képtelen választást nyerni.
Egy jó lapnak nem kellene ügynöki szervezetként politizálnia, naponta megéljeneznie az ezer veszélyt jelentő illegális bevándorlást, elég lenne, ha mindössze az európai valóságról számolna be.
Egy jó lap teret adna nemcsak a szélsőséges feministák hangjának, az egyébként a magyar törvényekkel nyíltan szembeforduló, a bevándorlást segítő szervezetek álláspontjának, hanem például a sok ezer megerőszakolt, megbecstelenített európai nő véleményének is, nem beszélve a terrortámadásokban és az egyéb késeléses, erőszakos merényletekben elhunytak gyászoló családtagjairól, akikről egyébiránt a nyugati sajtó teljes egészében hallgat.
Az Index a magyar kormány összes döntését bírálja, támadja, és amint alkalma adódik, egyes kormányzati szereplőket igyekszik röhejes színben feltüntetni – ám George Sorost, a civil jogvédőket vagy Brüsszelt soha nem kritizálja.
Hogyan lehet „objektív” és „független”, ha egyszer politikai kérdésekben kényszeres módon állást foglal? Vagy mennyire „független” újságírás az olyan, amikor – szintén a tulajdonos oligarcha elvárásainak megfelelően – a korábban náci romantikával identitást szerzett Vona Gábort és a Jobbikot igyekeztek nagy elszántsággal szalonképes alternatívaként beállítani és értékesíteni?
Milyen „függetlenség” az, amikor Földes András szélsőségesen elfogult riportcikkeit George Soros brüsszeli székhelyű európai alapítványa, az Open Society Initiative for Europe támogatja?
Végül a nagy mellényű lakájmédiázók figyelmébe ajánlanék egy tetszőlegesen kiválasztott címadást: Ha Baját viszi a baloldal, 2014 is nyerhető – írta az ellenzékkel érzelmileg azonosulva Spirk József az Indexen 2013. szeptember 18-án.
Nos, Baját nem vitte a baloldal, hanem csúnyán elbukta, és a 2014-es második kétharmad után már túl vagyunk 2018-on, a baloldal immáron harmadik megsemmisítő vereségén is.
Ha így megy tovább, jöhet a negyedik is, mi aztán tényleg nem bánjuk.