Lassan őszbe fordul az idő, kezdetét veszi az új politikai évad, már meg is történtek az első rokonszenvnyilvánítások vagy pengeváltások (Salvini, Orbán és Macron között). Az új politikai idény messze legfontosabb eseménye az európai parlamenti választás. Ennek kapcsán érdemes néhány lényegi szempontra felhívni a figyelmet.
A választások tétjét döntően a bevándorlás máig megoldatlan problémája jelenti. S Európa e téren – nem csupán a vezető politikai garnitúrák, hanem a szavazópolgárok szintjén is – megosztott. E vonatkozásban azonban némileg módosításra szorul az az álláspont, hogy egy szűk brüsszeli adminisztrációs elit és az őket kiszolgáló, fősodorban levő média áll szemben a szavazópolgárok hatalmas tömegével.
Ma még ugyanis – részben az előbb említett médiatevékenység révén – Európában mindkét fél képes sokakat mozgósítani, tömegerőt maga mögé állítani, és ezzel nem árt a választások előtt tisztában lenni. Egyértelmű a megosztottság fő választóvonala is: az egyik oldalon azok állnak, akik a tömeges illegális bevándorlást gazdaságilag hasznos, kívánatos, sőt, üdvös dolognak tartják, szerintük ennek útjába nem szabad akadályokat állítani, e folyamatot támogatni kell.
A másikon pedig azok, akik, épp ellenkezőleg, azt vallják, hogy a jelenlegi gyakorlat nem csupán gazdaságilag káros, hanem kulturális, biztonságpolitikai stb. szempontból is veszélyes, komoly kockázatot jelent az őshonos európai lakosság számára. Az első irányzat képviselői szívesen kisajátítanák maguknak azt a jelzőt, hogy ők a „haladók”, holott az, hogy adott történeti szituációban mi az érték és ki képviseli a haladást, komoly, téttel bíró viták tárgya lehet.
A következőkben két szempontot kívánok a második irányzat, vagyis a keresztény, nemzeti, konzervatív oldal figyelmébe ajánlani. Az egyik többé-kevésbé ismert, ám nem árt hangsúlyozni újból: ez a választás nem lesz sétagalopp. Sokan vélik úgy, hogy Európa népei, az átlagpolgárok többsége alig várja már, hogy a jelenlegi EP eltűnjön végre a történelem süllyesztőjében, és olyan képviselők kerüljenek be, akik valóban a választók akaratát képviselik.
A jelenlegi EP-képviselőket azonban szintén a közakarat juttatta mandátumhoz. A történelmi szituáció megváltozása viszont nyilvánvalóan hat a közakaratra is, feltételezhető, hogy most majd mást akarnak a választók, mint öt esztendővel ezelőtt. De a parlamenti helyeket most sem adják olcsón, keményen meg kell küzdeni értük.
Nagy veszélyt jelent, ha a konzervatív oldal nem számol kellőképpen az Európában erővel bíró, úgynevezett fősodratú média erejével. Mert kétségünk ne legyen afelől, hogy e média – a hozzá kapcsolódó és azt kiszolgáló politikusokkal együtt – minden eszközt be fog vetni, hogy félretájékoztassa a szavazókat: álhíreket közöl majd, véleményeket hamisít, valós tényeket tagad el és hamisakat állít helyükbe, alkalmazni fogja a véleménymanipuláció teljes kelléktárát.
Úgy vélem azonban, hogy a jóakaratú konzervatív választókra Európa-szerte leselkedik még egy ennél is nagyobb veszély. S itt már a második szempontról van szó, amely kiválóan illusztrálható Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényének néhány passzusával.
A szín a forradalmi Bécs 1848 márciusában. Az utcákon barikádok emelkednek, a forradalmi tömeg a Plankenhorst-palota felé hömpölyög. Arrafelé igyekszik Baradlay Jenő is, hogy szerelmét, Alfonsine-t az erőszaktól megvédje. Rosszat sejtve sodródik a sokaságban, attól fél, hogy a palotát már megszállták és kifosztották. E ponton adjuk át a szót Jókainak:
„De mennyire volt meglepetve, mikor a szögletbe befordulva, egyenesen maga előtt látta a Plankenhorst-házat fénytengerben úszva; erkélyén két óriási, fehér selyemlobogóval s a két lobogó között egy fiatal aulatagot, ki onnan az erkélyről lelkesítő beszédet tart a tömegnek.” S a hölgyek is feltalálták magukat:
„Antoinette asszony szalagcsillagokat kötött fehér selyemből, s Alfonsine azokat tűzdelé a néphősök keblére, kalapjaira, és kötözte a fehér szalagot karjaikra, amiktől azok még őrültebbek lettek, csókolták a kezet, a szalagot s az ollót, mely azt szabta. S a két hölgy arca úgy ragyogott hozzá.”
Ugorjunk most néhány hónapot az időben! Bécsben leverik a forradalmat; egy súlyosan sebesült ifjú forradalmár, aki korábban az aula légiójában küzdött, bebocsátásért könyörög a Plankenhorst-palota előtt. Megtagadják tőle. A haldokló még látja, hogy egy ismeretlen kéz lassan bevonja a forradalmi trikolórt az erkélyről, és a császári zászlót tűzi a helyébe. Jenő ámuló szemei elé pedig a következő látvány tárul:
„A régi ismerősök, a Plankenhorst-estélyek hajdani celebritásai jöttek egymás után, mosolygó, diadalmas arcokkal; és valahány jött, azokat a ház asszonyai mind üdvözlő kézszorításokkal fogadták; és kacagtak és nevettek, ahogy rég látott jó barátok nevetnek egymásnak, végigélt viszontagságok után; és otthon találták magukat; és beszélni kezdtek élményeikről egyszerre, összevissza, derülten, győzelmi elragadtatással, tréfálkozva, dicsekedve; és a ház asszonyai úgy beletalálták magukat egyszerre e zajba, e váratlan, e bizarr ellentétbe, mintha nyolc hónap minden tüneményes, rettenetes napja csak egy tegnap és ma közötti éjnek álomlátása lett volna.”
Jókai örökérvényű módon rajzolta meg a köpönyegforgatás stációit. Mert ne legyenek illúzióink, ugyanez néhány hónapon belül Európa-szerte meg fog ismétlődni. A bevándorláspárti oldal néhány hónapon belül rá fog jönni arra – az okosabbak már most is tisztában vannak vele –, hogy migránssimogató retorikával nem tudnak választásokat nyerni. Az európai közembernek ugyanis valóban elege van a migránspárti fuvolaszólamokból, hiszen naponta tapasztalja e szólamok szöges ellentétét.
S feltehetően ekkor következik majd be az a fordulat, amelynek lényegét Jókai művészi módon ábrázolta. Azok, akik korábban a tömeges, illegális bevándorlás előnyeiről zengedeztek, lassacskán hangnemet váltanak, és mondogatni kezdik a hátrányait. Olykor persze azzal a felütéssel, hogy ők nemhogy soha nem voltak bevándorláspártiak, hanem igazán csak ők tudják megfogalmazni a tömeges illegális migrációval szembeni kifogásokat, igazán csak ők tudnak tenni a káros következmények ellen.
„Majd mi megmutatjuk, mi a teendő!” – mondják. „Csak válasszanak meg minket!” S ha ez, ne adja Isten, bekövetkezne, akkor – a szájuk sarkában cinkos mosollyal – újból összeülnek majd Strasbourgban, akár a „hajdani celebritások” a Plankenhorst-palotában, s minden úgy folytatódik tovább, ahogy korábban volt.
Nos, ebben rejlik az igazi veszély. Nem a levegőbe beszélek. Emlékezzenek a legutóbbi hollandiai választásra! A korábbi, bevándorláspárti holland vezetés a felmérések alapján vesztésre állt, ám ekkor a hivatalban levő holland miniszterelnök – be kell vallani, taktikailag roppant ügyes módon – elsütött néhány migránsellenes patront, hogy „most már aztán tényleg elég volt ebből”; az átlagválasztók zömét pedig – kiknek jelentős része tartott valamelyest a bevándorlásellenes radikális erőktől – megtévesztette ez a megváltozott, színlelt beszédmód, s nyomban ráharaptak az eléjük vetett csalira.
Hollandiában azonban lényegileg semmi sem változott ezt követően. E szimpla trükkel a hatalmon lévők megúszták a választással együtt járó változások kockázatát.
Ismétlem, a jövő évi választások során a legfőbb veszélyt nem azok jelentik, akik már most teli szájjal harsogják a tömeges, illegális bevándorlás előnyeit. Az ő számuk minden bizonnyal radikálisan csökkenni fog 2019 májusa után. A veszélyt inkább azok jelentik, akik színlelni fognak, átmenetileg keblükre tűzik az illegális bevándorlással szembeni ellenállás kokárdáját, hogy a választás után szépen levegyék onnan, s naftalinba tegyék újabb öt évre.
Sokan vagyunk, akik nem szeretnénk, hogy a strasbourgi Európai Parlament épülete úgy ragyogjon 2019 májusa után, ahogyan Bécsben a Plankenhorst-palota 1848 novemberében. S ezzel nem árt már most, a választási kampány kezdetén tisztában lenni.
A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár