S ezekből az okafogyott unszolásokból a közvetlen tanulságot maga is levonja: a jelenlegi tüntetéseket szervező, valamint a sztrájkot kilátásba helyező szakszervezeti vezetők szándéka nem a pedagógusok érdekeinek érvényesítése, hanem a kormány gyengítése.
Az indulatok szításával szembeszálló ilyen, nyugodtabb helyzetértelmezés fehér holló, ezért felkeltheti az ellenzéki taktika típusait vizsgáló társadalomkutatók figyelmét, akik a politikai szociológiában felderített idevágó törvényszerűségek felidézésével erősíthetik meg az ilyen leleplezés érvényességét. Jól alkalmazhatónak tűnik például a fél évszázada Talcott Parsons korszakjelző szociológus által megfogalmazott, de a szociológia mai nemzetközi tekintélyei által is meggyőzőnek tartott törvény bizonyos ellenzéki magatartás súlyos diagnózisáról.
A józan ésszel elismerhető kormányzati erőfeszítéseket is indulatból elutasító ellenzéki hozzáállás annak a rejtett defetista érzületüknek a jele, hogy sohasem térhetnek vissza a hatalomba. „Ha viszont úgy tudod, hogy lesz még esélyed visszajutni a hatalomba, akkor valószínűbb, hogy [bizonyos közjót érintő akciókban] te magad is segítesz a téged a hatalomból kiszorító ellenfelednek.” Szóval a „megsztrájkolt tárgyalás” kínálkozó alkalmát elvető és csupán kormánygyengítést célzó szakszervezetek – de az egész ilyen indulatú bal- és jobboldali ellenzék is – voltaképp önmaga reménytelenségét ismeri be (és tartósítja!).
E politológiai vizsgálódás számára a rosszul leplezett defetizmus elemei vérmérséklettől függően a saját süllyesztőbe kerültségből általános világvége-hangulat generálása, illetve a demokratikus játékszabályok elfogadása helyett olyan polgárháborús hevületig fokozódó indulatdömping, ahol egyesek türelme még a parlamenti ciklus végéig sem terjed. Például a nem eléggé felhevült társait gázrezsóra küldő korifeus újabb próbálkozásai.
E rosszul leplezett totális lebénulás és reményvesztettség a politikai pszichológiában is alkalmazott stresszkutatások eredményeinek fényében érthető. A súlyos trauma drasztikusan leépíti a szervezet immunrendszerét, működő- és kezdeményezőképességét. A társadalmiét éppúgy, mint a biológiaiét (!). Ennek fényében őszinte – nem színlelt (!) – részvétet érezhetünk a baloldal értékrendjét valló szavazópolgár társunkkal, akinek háromszor kellett megélnie, hogy politikai brókerháza, melybe bizalomtőkéjét helyezte, robajjal összeomlott. (A brókermetaforát nem szabad bántó éllel értelmezni: a szavazóbázisoknak a demokráciákban tisztelet jár, s csak akkor érezhetik magukat rászedettnek, miután az utóbbi évek pénzügyi botrányaihoz mérhető csődöt kellett elszenvedniük.) A súlyos trauma tartósan romboló hatású.
A lesújtó stresszhatásokból a jobbközép politikai elit általában fegyelmezettebb összefogással és hosszabb távú célra tartással adaptívabb módon tanult, mint az utódkommunistaságát neoliberalizmussal feledtetni próbáló, és ezért valódi értékkoherenciára képtelen baloldal. Emlékezetes, hogy a 2002-es parlamenti választás elvesztése után leköszönő miniszterelnök nem egészen könnyed öniróniával jegyezte meg: „Ha nem tanulunk hibáinkból, nem volt érdemes elkövetnünk őket.” És nem mindegy, hogy „mi szembesülünk-e a traumával, vagy a trauma szembesül velünk” – ahogy a stresszkutatók fogalmaznak. „Ha a trauma tör ránk, lelkileg megsérülünk, ha mi lépünk fel aktívan ellene, újraszervezhetjük és feldolgozhatjuk a traumát.”
A szabadon vitatkozó értelmiség a demokrácia egyik legfontosabb szereplője, még ha szurkolói bekiabálásuk nem is mindig javít a mérkőzés színvonalán és segíti a hazai csapat győzelmét. A politikai szociológia és pszichológia empíriájából tudjuk, hogy a zéróösszegű játszma feloldása a főhatalom megszerzésében, illetve megőrzésében érdekelt politikai erők között többnyire nem reális. Az ilyen kísérletek csak speciális konstellációkban működnek, és ott is problematikusak. Ám már az is segíthetné a közjót, ha értelmiségi holdudvaraik egymás közti vitáikban nálunk is megpróbálkoznának a Harvard Jogtudományi Iskola projektjében megtalált magatartással: a súlyos és bonyolult problémák vitájában a zsákutcákba futó kísérletek – „a cél a győzelem”, illetve „a cél a megegyezés” – helyett maradjunk a legegyszerűbb harmadik útnál: „a cél a problémamegoldás”.
Hogy ez nálunk is lehetséges, erre emlékezetes példa korábbról a Professzorok Batthyány Köre és az MSZP társadalompolitikai tagozata küldötteinek tanácskozása, ahol Gazsó Ferenccel vitattuk meg néhány közös problémának az értékorientációk különbözősége dacára előbbre vihető megoldását. De későbbi példa is akad: az Emberi Erőforrások Minisztériuma szegénységellenes küzdelemről rendezett konferenciája, ahol Ferge Zsuzsa súlyos megállapításai óvták a kormányzatot a kétharmados önbizalomban való hátradőléstől. A mostani közoktatási probléma kezelésében sem ajánlhatunk jobb megoldást, mint az akár egymás meggyőzése, akár egymás álláspontjának elfogadása helyett az együttes problémamegoldást.
(A szerző szociológus, nyugalmazott egyetemi tanár)