Az arab tavasz, az orosz–ukrán válság, az illegális migrációs áradat, valamint a földrészünkön megszaporodó terrortámadások alapjaiban változtatták meg az Európai Unió lakosságának mindennapi életét. Olyan új biztonsági kihívások jelentek meg, amelyekről azt hittük, hogy a XXI. században már nem okozhatnak problémát.
Úgy tűnt, hogy Európának már nincs szüksége valódi védelmi erőre, elég, ha operetthadseregeket tartanak fenn, hiszen senki nem fenyeget minket. De ha mégis, akkor az Egyesült Államok hadereje majd úgyis megvédi NATO-szövetségeseit. Elmaradt a haderő műszaki, technikai fejlesztése, elavult a felszerelés, és a sor végén már a katonák is azt érezték, hogy úgy tekintenek rájuk, mint felesleges dologra.
A minap a kezembe került az egyik nagy nemzetközi közvélemény-kutató cég felmérése, amelyben azt kérdezték meg, hogy az emberek hajlandók lennének-e fegyverrel megvédeni a hazájukat. Az eredmény megdöbbentő.
A Közel-Keleten és Észak-Afrikában 77 százalék felelt igennel, Ázsiában 71 százalék. Amerikában 48 százalék. Nyugat-Európában pedig csak 25 százalék! A finnek jócskán kiemelkednek a maguk 74 százalékával, a sor végén pedig Ausztria és Spanyolország kullog 21, Olaszország 20, Németország 18, legvégül Hollandia 15 százalékkal.
Az öreg kontinens válaszadói ténylegesen is azt mutatják, hogy mély érték- és identitásválságban élünk. Ahogy a 2015 óta zajló migrációs invázióval szemben is egyfajta bénultsággal, álviták generálásával, a problémák elfedésével reagált a politikai elit.
Mi itt Közép-Európában, Magyarországon tudjuk, hogy a baj ritkán szokott magától elmúlni. Szerencsére a magyar kormány 2015-ben déli határunk lezárásával, hatékony védelmi rendszer – lánykori nevén kerítés – kiépítésével időben reagált. Amiért máig is kapunk hideget-meleget, legutóbb a Sargentini-jelentésbe csomagolva.
Következő lépésként az Orbán-kabinet a Zrínyi 2024 program kidolgozásával, majd ütemezett végrehajtásának megkezdésével elindította a magyar honvédség újraépítését. Igen, újraépítését, mert 1990 óta csak a folyamatos leépítés, költségelvonás, kiárusítás jellemezte a hadsereget. A kormány a magyar hadiiparba is igyekszik új életet lehelni.
Ennek első lépéseként – a nagy múltú cseh hadiiparral karöltve – rövidesen megkezdődhet a NATO-kompatibilis kézifegyvergyártás. A fejlesztés további lépéseit a következő években fogjuk látni.
A haditechnikai fejlesztés mellett legalább ilyen fontos a megfelelő személyi háttér biztosítása is. A trianoni békediktátum 35 ezer fős hadsereget engedélyezett Magyarországnak. 2010-ben már alig 24 ezer főből állt a honvédség. Szerencsére itt is látjuk az előrelépést. A napokban jelentette be a honvédelmi miniszter, hogy nyolcezerrel kívánják emelni a létszámot, amely így eléri a 38 ezer főt, amihez húszezres tartalékoserőt terveznek. Ez a 2010-es 17 főhöz képest beszédes szám.
Honvédségünk létszámának emeléséhez természetesen számos intézkedésre lesz szükség. Első lépésként helyre kell állítani a katona, a hadsereg megtépázott, sőt sokszor tudatosan rombolt ethoszát.
Hányszor olvastuk, hallottuk, hogy nincs szükség katonákra, a honvédségre felesleges költeni, mert kidobott pénz! Ezért aztán a fiataloknak finoman szólva sem volt vonzó a katonai életpálya. Ennek rehabilitálása nélkül aligha képzelhető el, hogy tehetséges, jól képzett, elkötelezett fiatalok válasszák ezt a hivatást.
A versenyképes fizetés, a kiemelkedő szociális és egészségügyi ellátórendszer alapvető feltétel. De, az írás elején ismertetett statisztika riasztó számaira gondolva, a társadalmi elfogadottság javítása, a haza nagybetűs szolgálatának elismertetése már sokkal nehezebb feladat lesz, mint a fegyverek korszerűsítése.
A napokban került a mozikba az ötven éve forgatott Egri csillagok digitalizált változata. A siker borítékolható. Hollywoodban nincs olyan év, hogy ne kerülne moziba az amerikai hadsereg sikereit, katonáit bemutató alkotás. Nem kapnak Oscar-díjat, de a közönség szereti látni a hőseit, sok fiatalt ezek az alkotások irányítanak a hadsereg felé.
Reméljük, hogy nekünk sem kell újabb ötven évet várnunk hasonló, nagyszabású magyar filmekre. A média egy része vitriolos írásokban támadta – vagy jobb esetben élcelődött azon –, hogy a magyar kormány a hazafias nevelés kérdését is napirendre vette.
Pedig nehéz elképzelni egy országot erős „mi”-tudat nélkül a következő évszázadban, amikor a globalizáció mellett idegen kultúrák, értékek inváziója zajlik földrészünkön.
Nézzék el nekem, hogy egy személyes emlékemet is felidézem. Negyven éve, 1978-ban vonultam be előfelvételisként 12 hónapra katonának. Nem örültem neki, mert úgy éreztem, elvesznek egy évet az életemből. Persze voltak kabaréba illő őrmesterek, feleslegesen eltöltött napok, hetek.
De a Kádár-korszak csúcsán is voltak kiváló katonatisztek, akik a poltisztektől függetlenül beszéltek nekünk hazaszeretetről, helytállásról, fegyelemről. Vigyáztak ránk, tanítottak bennünket.
Csoporttársaimmal a mai napig emlegetjük Csombor László főhadnagyot, aki viselkedésével, emberi tartásával, de még hangsúlyaival a magyar királyi hadseregben is szolgálhatott volna, inkább, mint a Magyar Néphadseregben. Lehet, hogy szerencsénk volt, de egy év után más emberként, talán már férfiként hagytuk magunk mögött a laktanyát.
Közeleg az 1956-os forradalom évfordulója. Amikor tisztelgünk a hőseink előtt, akkor érdemes azon is elgondolkodnunk, hogy több mint hatvan évvel ezelőtt milyen természetes módon fogtak fegyvert, harcoltak és haltak meg a hazájukért a tizenéves pesti srácok, meglett férfiak és nők. Egy világhatalommal szemben, látszólag kilátástalan küzdelemben.
De az ő fejükben rend volt. A hazát meg kellett védeni, akár az életük árán is. Ezért örökké hálásnak kell lennünk, és Magyarország védelmi képességeinek helyreállításával, függetlenségünk garantálásával is bizonyítanunk kell, hogy az áldozatuk nem volt hiábavaló.
Hogy ne csupán húszezer önkéntes jelentse a tartalékot, hanem sokkal több ember, jó esetben a nemzet többsége érezze azt, hogy hajlandó megvédeni, akár fegyverrel is, ezt a „lángoktól ölelt kis országot”.