A globalizáció már több száz éve, gyakorlatilag a glóbusz első körülhajózása óta jelen van földünkön, de időről időre változott az intenzitása, illetve meghatározó formái is. Angus Maddison hosszú távú számításai szerint a globalizációs dagályokat rendszerint globalizációs apályok követték. A globalizáció legújabb, a 70-es évektől jelen levő formája, a neoglobalizáció viszont új színt hozott a képbe, és a nagy nemzetközi vállalatok révén felforgatta mind a gazdaságot, mind a politikát, és alapvetően befolyásolta a magyar gazdaság és politika alakulását is a rendszerváltás óta.
Bár a XIX. századi globalizáció során még nem jöttek létre azok az egységesen működtetett nemzetközi vállalatok, amelyek a XX. század végén meghatározók lettek, a globalizációs hullám már volt annyira jelentős, hogy megalapozatlanul optimista előrejelzéseknek is teret adjon. Ilyen volt például a The Economist vezető újságírója, az angol Norman Angell 1909-ben, tehát pár évvel az első világháború előtt írt és később többször kiadott A nagy illúzió című könyvében megfogalmazott tétel, amely azt állította, hogy Európában nem lehetséges többé háború, mert a nemzetek közötti szoros gazdasági kapcsolatok irracionálissá, nem kifizetődővé tennék azt. Mondani sem kell, hogy Norman Angell jóslata nem teljesült be, és ma is kétséges, hogy a háborúk örökre eltűnnének.
Az első és a második világháború, illetve a nagy gazdasági válság azonban szinte teljesen lefékezte a globalizációt, amit a statisztikai adatok is jól mutatnak. A mai multikhoz hasonló nemzetközi vállalatok kialakulását több tényező is gátolta a XX. század közepéig-végéig. Ezek közt a legfontosabb az volt, hogy a vállalati egységek közti gyors információáramlás eszközei még nem jöttek létre, hiszen sokáig csak levélben, táviratban, illetve telefonon keresztül lehet tartani a kapcsolatot a távolabbi vállalati részegységekkel.
Ebben a helyzetben nem igazán lett volna mód arra, hogy a centrumországokban működő vállalati központok oly módon irányítsák a valahol Dél-Amerikában vagy Ázsiában lévő leányvállalataikat, hogy azoknak napokig vagy akár hetekig várniuk kelljen a posta megérkezésére. Az ilyen lassú információáramlást csak olyan egyszerű termékeket előállító vállalkozások esetében lehetett elképzelni, mint amilyenek a kitermelő ágazatokban vagy a mezőgazdaságban működtek. Bonyolultabb, a piac apró rezdüléseire is reagáló feldolgozóipari vállalatok esetében az ilyen lassú információátvitel nem tette lehetővé az összehangolt működésű nemzetközi vállalatok kialakulását.
A nagy nemzetközi vállalatok megjelenését és elterjedését az információátvitel lassúságán túl az is gátolta, hogy a nemzeti kormányok sokáig élesen elutasították a közvetlen külföldi tőkebefektetéseket, vagyis azt, amikor egy külföldi beruházó úgy hoz létre egy leányvállalatot egy másik országban, hogy részletesen beleszólhat a cége tevékenységébe, meghatározva, hogy kikkel és mivel mit és milyen piacokra gyártson.
Míg a korábbi globalizációkat elsősorban a kereskedelem, illetve a migráció, vagyis a nemzetközi áru- és munkaerőmozgás jellemezte, a 70-es évektől elterjedt neoglobalizáció esetében a tőkekivitelen alapuló nemzetközi vállalatok meghatározó szerepe a jellemző. Míg korábban az volt érdekes, hogy hol készült a termék, a „Made in…” számított, a neoglobalizáció során már a gyártást szervező nemzetközi vállalat, a „Made by…” lett az érdekes.
A neoglobalizáció jelszava: „Vásárolj olcsón, adj el drágán!” Ez a nagy nemzetközi vállalatok esetében azt jelenti, hogy a világ szegény országaiban létrehozott leányvállalataikban alacsony bérekkel és olcsó természeti erőforrásokkal megtermelt javakat a gazdag centrumországokban drágán eladják. A multiknak ez a működési mód teremti meg azt az extraprofitot, amelynek révén domináns szerepet képesek vállalni a gazdaságban és azon kívül is.
Válaszolni kell ugyanakkor arra a kérdésre, mi okozta azt, hogy a periféria- és a félperiféria-országok 1985 után hirtelen megnyitották a gazdaságukat a nemzetközi beruházások és a nemzetközi nagyvállalatok előtt. A dolog megértéséhez vissza kell menni a második világháborút követő évekig, amikor is a perifériaországok vezető közgazdászai úgy vélték, hogy a hagyományos modell – amelyben az Európán kívüli perifériaországok nyersanyagokat adtak el a centrumországokba, majd onnan a számukra szükséges feldolgozóipari termékeket megvették – a XXI. században egyre kevésbé működik.
Az első világháború idején ugyanis a korlátlan tengeralattjáró-háború miatt a perifériaországok nem tudtak kereskedni Nyugat-Európával, majd amikorra véget ért az első világháború, nem sokkal később a nagy gazdasági válság miatt torpant meg a centrum és a periféria közötti hagyományos árucsere.
Mire a válság is elmúlt végre, jött a második világháború, amikor megint csak nem lehetett kereskedni a centrum és a periféria között.
A háborút követően a Marshall-segély ellenére is nagyon lassú volt a gazdasági kibontakozás Európában, tehát a hagyományos periféria–centrum-árucsere még sokáig nem működött. A perifériaországok egy része ekkor úgy látta, hogy reménytelen fenntartani a hagyományos centrum–periféria külkereskedelmi kapcsolatokat, ehelyett meghirdették az importhelyettesítő iparosítást. Ennek a lényege az volt, hogy az állam tőkejuttatásokkal és garantált hitelekkel támogatja azokat a helyi vállalkozásokat, amelyek hajlandók voltak fejlesztéseket végrehajtani és a termékeikkel képesek voltak kiváltani a korábban importált iparcikkeket.
S hogy a dolog tényleg működjön, magas védővámokat vezettek be a hazai ipar védelmére.
Az importhelyettesítő iparosítást elsősorban államilag garantált külföldi hitelek felvételével igyekeztek finanszírozni. Az iparfejlesztés azonban hosszabb távon sértette a centrumországok, például az Egyesült Államok, illetve Nagy-Britannia gazdasági érdekeit, ugyanis korábban főként ezek az országok látták el iparcikkekkel a fejlődő országokat. Nem igazán volt azonban lehetőségük szakmailag megtorpedózni az importhelyettesítő iparosítást, ugyanis azt az ENSZ latin-amerikai gazdasági bizottságának vezető közgazdászai dolgozták ki.
Ugyanakkor nagyon kapóra jött az importhelyettesítés lehetetlenné tételére a 70-es évek végén kitört stagflációs válság. A stagfláció azt jelentette, hogy egyszerre volt jelen a gazdaságban az infláció, az árak rendszeres és sok esetben gyorsuló emelkedése és a gazdasági stagnálás. Ezt a hagyományos gazdaságpolitika nem igazán tudta értelmezni, mert eszerint vagy stagnálás, vagy infláció lehet egy pillanatban jelen a gazdaságban. A valóság azonban a 70-es évek végén ennél bonyolultabb volt. Az infláció jelentős részben az olajárak emelkedésével függött össze, ami pedig az 1973-as arab–izraeli háborút követő arab olajembargó, illetve az Irán és Irak közti fegyveres konfliktus kiváltotta olajhiány miatt következett be.
A stagfláció jó indok volt az amerikai és az angol központi bank számára a kamatlábak emelésére. Ennek azonban nem az lett a következménye, hogy maga a stagfláció gyorsan véget ért volna, inkább az, hogy az importhelyettesítő iparfejlesztést külföldi hitelekből finanszírozó országok komoly adósságválságba kerültek, amikor azok nemcsak új hiteleket nem kaptak megfizethető áron, hanem a korábban felvett és még nem törlesztett hitelek is igen drágává váltak.
A megoldás az adósságok legalább részleges elengedése lett volna, de ehelyett inkább kitalálták az úgynevezett washingtoni konszenzust, amelyet egy John Williamson nevű angol közgazdász dolgozott ki a washingtoni kormányzat és az ugyanott működő nemzetközi szervezetek, elsősorban az IMF és a Világbank szakértőinek javaslatai alapján.
A washingtoni konszenzus lényege az volt, hogy a gazdaságot liberalizálni, deregulálni és privatizálni kell, és természetesen a közvetlen külföldi beruházásokat és a multikat is be kell engedni az országba. Mivel ennek az alternatívája az államcsőd volt, az érintett országok rövid idő alatt felülvizsgálták korábbi elképzeléseiket, és beengedték a külföldi tőkét az országaikba.
Ugyanez történt a kelet-európai országokban is, gyakran katasztrofális következményekkel. Ezek után nem csoda, hogy manapság egyre kevésbé hisznek a liberális közgazdászok csodareceptjeiben. Például a 2010 óta kormányzó magyar jobboldal szembefordult a liberális fősodorral és felfogással, és ma már sikeres és eredményes gazdaságpolitikát valósít meg.
A szerző közgazdász