Nem vitatom a Kinek a kulturális diktatúrája? című cikksorozat megállapításának részigazságait, s még ki is egészíteném azokat. Egykori kultúrpolitikusként magam is megszenvedtem, hogy a rendszerváltozás jogállami korlátai megakadályozták a kultúra öröklött hálózatrendszerének lebontását, majd irodalmárként és egyetemi oktatóként is tapasztalnom kellett, hogy a konzervatív oldal mindmáig nem tudta kiaknázni szellemi hátországának erőtartalékait. A kultúra hiánybetegségeinek döntő okát azonban nem világnézeti és politikai ellenfeleink térfoglaló ambícióiban, sokkal inkább a saját mulasztásainkban keresem.
Például abban, hogy felsőoktatásunk nem heverte még ki az úgynevezett bolognai rendszer által okozott károkat, s ezért iskolarendszerünk sem képes nemzeti konszenzusra épülő értékrendszert közvetíteni. Nem azért van tehát vitám a cikksorozat helyzetértékelésével, mert nem látom a problémákat, hanem mert meggyőződésem, hogy azokat a cikksorozatból kirajzolódó diagnózisból kiindulva nemhogy megoldani, de még csak értelmezni sem lehet. A karikatúraszerű kultúrharcos kormánykritika éppúgy zavar, miként a szerző mitizált/démonizált ellenségképe. Kezdjük az előbbivel!
A cikksorozat 20. fejezetében (2018. dec. 15.) ilyen mondatokat olvashatunk: „Az elmúlt nyolc évben a jobboldali kultúrpolitika tevékenysége abban merült ki, hogy finanszírozta és elősegítette a balliberálisok kultúrpolitikáját.” „A politika vezeti az országot, de a kultúra hálózatrendszere gőzerővel készíti elő a bukást.” „A magyar kulturális igazgatás egyáltalán nem fogta fel a kultúra hálózatrendszerének működését.”
Az első két állítás még értelmezhető szónoki fogásként, de a harmadik mondat követhetetlenné teszi a szerző szándékát. Ha ugyanis a kormányzat egyáltalán nem érzékelné a rábízott intézményrendszer szerkezeti hiányosságait és zavarait, nem is bízhatnánk abban, hogy a kritikára és az együtt gondolkodásra egyaránt nyitott legyen. S az sem biztos, hogy a kritikával kell kezdeni. Én a kulturális politika szervi betegségeinek fő okait nem a hálózatrendszert működtető adminisztrációban, hanem a bírálók szempontjainak és ajánlásainak kimunkálatlanságában látom. Például abban az oknyomozó diagnózisban, amely szerint „a balliberális oldal mintegy 140 éve tudatosan, hálózatszerűen építette fel saját pozícióit”, s „a jelenlegi kulturális helyzetet döntően négy személynek köszönhetjük: Szabó Ervinnek, Lukács Györgynek, Révai Józsefnek és Aczél Györgynek”. Az ilyen kijelentések kedvet csinálhatnak a műkedvelő történészkedéshez, de nem segítenek abban, hogy megismerjük és megértsük a múltunkat. Mert mondhatjuk azt, hogy a marxi ideológia zászlóvivőinek és fegyverhordozóinak a ténykedése nyomokat hagyott a kultúránkban, de ezekből a nyomokból magyarázni jelenlegi kulturális helyzetünket több mint aránytévesztés.
A balliberális szóösszetétel önmagában is ellentétes tartalmú asszociációkat ébreszt. Felfogható lenne úgy is, mint egy lényege szerint jobboldali eszmetörténeti irányzat balszárnyára utaló jelző, de úgy is, mint az egykori baloldaliak és liberális kortársaik elvtelen paktuma. Ez az értelmezés akár helytálló is lehetne, ha nem mosódna egybe a szó kétfajta olvasata. Szögezzük le: a „balliberális” pszeudoideológia és a „balliberális” gazdasági/politikai elit XX. század végi képződmény. Nem sok köze van távolabbi múltunkhoz: sem a szabadkőművesség, sem az utópista szocializmus, sem a klasszikus liberalizmus, sem a proletár (moszkovita), sem a népi baloldaliság teóriáihoz. Lényege szerint egyedül a Karl R. Popper-i open society (nyitott társadalom) tételeivel rokonítható, s éppen ez a tőlünk nyugatra büszkén, a hazai baloldal részéről ma még szégyenlősen vállalt rokonság leplezi le a történelmi baloldaliságtól alapvetően megkülönböztető sajátosságát. Míg ez utóbbi képviselői mérsékelt vagy fanatikus eszmehívőkként jelentek meg a politikában, Karl R. Popper hívei (lásd Soros György!) eleve eszmepótlékként kezelték mesterük szellemi hagyatékát.
Ne feledjük: korunk balliberálisainak hatalomra jutása olyan világpolitikai környezetben történt, amelyben már végletesen meggyengültek, kilúgozódtak mind a liberalizmus eszmevilágának, mind a baloldaliság erkölcsének klasszikus tartalmai, s amikor a történelemformáló eszmék egykori zászlóvivői egy sajátosan posztmodern kori, hatalomelvű pragmatizmus cinikus képviselőivé váltak. Tegyük hozzá: nyugaton és keleten egyaránt. Nyugaton a verbális baloldal, egy bukott, korrumpálódó forradalmi élcsapat tagjai (a ’68-asok) kötöttek elvtelen kompromisszumot ugyanannak a neoliberális politikai elitnek a képviselőivel, amelyik kidolgozta és levezényelte a Szovjetunió összeomlásához és a csatlósállamok rendszerváltozásához vezető keleti hadműveletet. (Lásd Matolcsy György: Az amerikai birodalom. Válasz Könyvkiadó, Budapest, 2004.)
Amikor ez megtörtént, még lehettek olyan illúzióink, hogy mindennek régiónk felszabadítása volt a célja, de már az első parlamenti ciklus időszakában tudomásul kellett vennünk, hogy gazdasági és politikai intézményrendszerünk formális autonómiájának árát kulturális identitásunk feladásával kellene törlesztenünk. S ezzel a felismeréssel új szakasz kezdődött történelmünkben. Immár nem a kommunizmus kísértete lengi be (Marx) szellemi életünket: már nem a reaktiválódó bolsevizmus, hanem a globalizáció gazdasági/technológiai mechanizmusaiban társadalmi és politikai törvényszerűségeket vizionáló spekulánsok és bürokraták uralma veszélyezteti létezésünk emberi minőségét. Nos, ők a balliberálisok! A kultúra ellenálló képességét mindenekelőtt az ő térhódításuk tette próbára.
A kultúra szempontjából azonban lényeges különbség van a nyugati és a magyar eszmetörténeti képlet között. Nyugaton éppen a XX. század második felében eszkalálódott az a szellemtörténeti folyamat, amely a hagyományos európai értékeknek nemcsak a devalválódását, hanem programszerű felszámolását is jelentette (lásd ennek szakirodalmát Oswald Spengler A Nyugat alkonya című 1918-ban publikált könyvétől Gyurgyák Jánosnak a 2018-ban megjelent Európa alkonya? című kötetéig), ezzel szemben azok a világnézeti, bölcseleti, etikai és teológiai tradíciók, amelyek nemcsak a keresztény középkor, a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás és a reformkor időszakaiban, hanem a századfordulón, a két világháború között és a kommunizmus kemény és puha diktatúrájának évtizedeiben is folytonosan őrizték és ápolták az európai és a nemzeti szellem szimbiózisát, éppen a rendszerváltozás folyamatában törtek újra a felszínre.
Ezért nemcsak pontatlan, de alapvetésében is elfogadhatatlan az a helyzetelemzés, amely szerint kultúránk mai állapota a kormány által is támogatott, 70/140 éve uralkodó balliberálisok, illetőleg a konzervatív művészértelmiség igazodási pontot nem találó „maradék seregének” erőviszonyait tükrözi.
A balliberális jelző használatánál nem kevésbé tévútra vezető, ha jelenlegi kulturális helyzetünk analízisében Lukács Györgyöt és Aczél Györgyöt egy lapon emlegetjük, hiszen éppen a balliberalizmushoz való viszonyuk tekintetében oltják ki egymást. Lukács a haláláig azon munkálkodott, hogy bizonyítsa a marxista filozófia fölényét minden létezett és létező bölcseleti és ideológiai iskolával szemben. Aczél viszont elvtelen kompromisszumokra is hajlandó volt, hogy életveszélyes ideológiai és kultúrpolitikai engedményeket tegyen annak a Nemzetközi Valutaalapnak, amelynek hosszú távú kölcsönei nélkül a magyar államháztartás már az 1970-es évek közepén összeomlott volna. A marxista kultúrpolitikának ez a kényszerűen defenzív, taktikai érdekeket szolgáló forgatókönyve – ha akaratlanul is – végletesen ellentétes irányú hatásmechanizmusokat hozott működésbe. Éppúgy kitermelte a népi baloldali és a nemzeti liberális eszmehagyományokat ötvöző, később jobbközépnek átkeresztelt politikai ellenzékét, mint ahogyan előkészítette reformkommunista és polgári radikális riválisainak az 1990 után (!) bekövetkezett érdekházasságát. Azt is mondhatjuk: szabadjára engedte a kultúrharcot, de semmiképp nem állíthatjuk, hogy csak a későbbi balliberálisokat hozta helyzetbe.
Summa summarum: semmilyen rendszerkritikai elemzés nem vonhatja kétségbe, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek magyar kultúrája újra a saját útját kezdte járni, s ezért a ma élő művésztársadalom derékhada életművének durva leminősítését is jelenti a balliberális uralom folytonosságát bizonygató tézis!
Miután napjaink kultúrharcát a politika szféráján túli érdekek és értékek konfliktusa is generálja, a kulturális kormányzatnak egyidejűleg két feladatot kell megoldania. Egyfelől ki kell emelnie a gazdaság-, a társadalom-, a kül- és a biztonságpolitika létfontosságú tennivalóit a kultúrharc feszültségzónájából, másfelől létre kell hoznia a kultúra irányításának depolitizált intézményrendszerét. A Fidesz-kormány kultúrpolitikája a művészeti akadémia létrehozásával ezen az úton indult el, még ha messze van is attól, hogy a kultúrbékére irányuló törekvésének egyértelmű eredményeiről adjon számot. Jómagam azért drukkolok, hogy legyen türelme továbbhaladni a maga választotta irányban.
Akkor is, ha első lépésének óhatatlan következménye, hogy a beszűkült mozgásterű, radikalizálódó ellenzéke jobb híján a kultúra dimenziójában igyekszik életjeleket adni magáról, s akkor is, ha ennek hatására a saját táborából is heves támadások érik.
A szerző kritikus, irodalomtörténész