Általánosan elfogadott vélemény, hogy a hazai kisvállalkozási szektor minden országban fontos szerepet tölt be mint foglalkoztató, és a gazdasági dinamizmus, a változás az innováció forrása.
Ezeket a gondolatokat Magyarországon is régen hangoztatjuk, ugyanakkor a nemzetközi elemzések egyre nyilvánvalóbbá teszik, hogy a kisvállalati szektorunk a gyors technológiai változások közepette lemaradóban van. Hazai kérdőíves felmérések bizonyítják, hogy jelentős tudáshiánnyal küzdenek például a digitalizáltság tekintetében, de gyengül az innovativitásuk és javítandó a termelékenységi szintjük is. Az is figyelemre érdemes tény, hogy foglalkoztatási szintjük nem érte még el a válság előtti értéket.
A legutóbbi adatok szerint az összes foglalkoztatottból Magyarországon 68,48 százalék dolgozik a kis- és középvállalkozói szektorban. Ez az érték alacsonyabb, mint az osztrák, a szlovák vagy az olasz érték. Ugyanakkor a hozzáadott érték a magyar kkv-szektorban magasabb, mint a lengyel érték. Igaz, így is közel négy százalékponttal alacsonyabb, mint az EU-s átlag. Tudjuk, hogy az utóbbi években egymást érik a különböző, a kkv-k technológiai fejlesztését, gépi és informatikai beruházásait ösztönző pályázati kiírások, és az MNB is többféle, kedvező kamatozású hiteltípussal próbálja beindítani a pozitív változásokat, a termelékenység és a versenyképesség javulását. Vannak is eredmények, de nem elegendők. A javulás tempója lassú, ezért a kisvállalkozások lemaradása a digitalizációs forradalom kínálta lehetőségek kihasználása területén komoly nemzeti versenyképességi hátrányt jelenthet számunkra. A probléma megoldását egyrészt szemléletváltoztatás, másrészt célzottabb állami akciók segíthetnék.
A szemléletváltás szükséges irányát mutatja az Európai Beruházási Bank egyik friss tanulmánya, amely rávilágít arra, hogy Magyarország nagyon sokat költ infrastrukturális, gépi, technológiai beruházásokra, és ezekhez képest nagyon keveset fordít tudásberuházásra, például folyamat-, vezetési, szervezési és marketinginnovációra. Márpedig enélkül a gépi és technológiai beruházások mellett is sokkal alacsonyabb hatékonyságú marad a cég működése. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a termelékenységnövelés legfontosabb feltétele ma már nem is annyira a gépi és technológiai, mint a tudásberuházás lenne. Ehhez pedig nem elegendők az olcsó gépi és építési beruházási hitelek, valamint a kapacitásbővítő, technológiai és gépi beruházásokra kiírt pályázatok.
A nyilvánvaló megoldás az általános tudásszintet – és különösen a digitális tudásszintet – jelentősen megnövelő módszerek megtalálása. Az egyik módszer nyilvánvalóan a megfelelő források megteremtése és a feladat megoldásának szolgálatába állítása. De ez még nem elegendő, hiszen a tudás nem vehető úgy meg, mint egy gép vagy berendezés. Van azonban előttünk egy jó példa a megoldás irányára. A kormányzat a vállalati és egyetemi együttműködés erősítése érdekében jelentős forrásokat kínál ma is cégeknek, felsőoktatási intézményeknek. A probléma azonban az, hogy jelenleg ezzel a lehetőséggel leginkább a nagyvállalati-egyetemi együttműködések tudnak élni. A kisvállalkozások számára, amelyek fejlesztése a magyar gazdaság válságálló képességének erősítése miatt is egyre sürgetőbb lenne, ilyen lehetőségek nem állnak rendelkezésre.
A gyakorlati megoldás ezért az lehetne, ha a kisvállalkozási szektor és az oktatási intézmények együttműködésére is hatékony programot dolgozna ki a kormányzat. A programnak több előnye is lehetne. Egyrészt az együttes tanulással, problémamegoldással nemcsak a kisvállalkozók, hanem az oktatók ismeretei, tudása is bővülne. Továbbá ezek a kapcsolatok közösségeket teremtenének, amelyek jótékony hatással lennének a bizalmi szint, az összetartozás érzésének erősítésére. Végül a felsőoktatási intézmények oktatási színvonalát és gyakorlatiasságát is javítanák a kisvállalkozásokkal való együttműködésből fakadó, az oktatásban alkalmazható esettanulmányok. Valószínűsíthető az is, hogy egy ilyen projekt költségigénye nem lenne túl magas, viszont hatásossága – jó szervezés és lebonyolítás esetén – nagyon jó lehetne. Az országos szintű alkalmazást meg kellene előznie egy mintaprojektnek, amelyben egy adott – lehetőleg lemaradt régióban működő – vállalati kör és egy közeli egyetem vagy főiskola tudásbővítő együttműködése kapna támogatást. Hangsúlyoznunk kell ugyanakkor, hogy a támogatást kemény eredménykövetelményhez kellene kötni. A mintaprojektből tanulva lehetne kiterjeszteni a módszert országos szintre.
Valamennyi nemzetközi elemzés arra figyelmeztet, hogy a digitális átalakulás vesztesei lesznek azok az országok, amelyekben a szükséges tudást a társadalom egésze, beleértve a kisvállalkozásokat és a lakosságot is, nem szerzi meg. A magyar kisvállalkozások és társadalom digitális felkészültségét bemutató adatok arra figyelmeztetnek, hogy nekünk is sürgető feladataink vannak. Nem elég, ha a nagyvállalataink, többek között állami segítséggel, programok támogatásával gyorsító pályára tudnak lépni. A kis cégeket is be kell indítani, tudáshoz kell juttatni. Ezt a leggyorsabban hazai forrásból, a hazai oktatási rendszerre építve lehetne megoldani. A lépcsőzetesen egymásra épülő program tovagyűrűző, multiplikátor hatást is kifejthetne, hozzájárulva a regionális különbségek csökkenéséhez is. Természetesen ennek a megoldásnak az alkalmazása nem jelenti azt, hogy a kamaráknak ne lenne feladata a kkv-szektor innovációs és termelékenységi színvonala emelésének segítése. Ezt például – más országok példáját követve – ingyenes oktatófilmekkel és célzott, ingyenes szakmai tanfolyamok szervezésével segíthetnék. A kétféle megoldást esetleg össze is lehetne kapcsolni. Az előrelépés pedig sürgős, hiszen a digitális forradalom olyan, mint egy éles kanyar, ami az út végét jelentheti azoknak, akik nem készülnek fel rá időben, és ezért nem tudják bevenni a kanyart.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár