Bizonyára nem fog meglepődni a kedves olvasó, amikor elsődleges okként az európai migrációs válság, illetve annak a fősodratú politikai elit által történő félrekezelése merül fel. Igen, nyilván ennek köszönhetik a nyugati liberális sajtó által szélsőségesnek nevezett pártok az egyre erősödő népszerűségüket, hiszen többségük határozottan bevándorlásellenes retorikát folytat évek, évtizedek óta.
Azonban az a tény, hogy a bevándorlás kérdése az európai átlagpolgár számára is kézzelfoghatóvá vált, nem jelenti azt, hogy egyedül ennek köszönheti az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) Ausztriában, az Alternatíva Németországnak (AfD) nevű tömörülés Németországban vagy éppen az Öt Csillag Mozgalom (M5S) Olaszországban, hogy hirtelen áttörte az üvegplafont. A migrációs válság kapcsán kialakult EU-s döntésképtelenség és egyúttal a képtelen ötletek sorjázása az utolsó csepp volt sok választópolgár poharában.
Voltaképpen az unió és a tagállami politikai elitek korábbi hibái és komoly társadalmi kérdésekhez történő rossz hozzáállása csúcsosodott ki a migráció kapcsán. Az emberek számára világossá vált, hogy van egy fontos kérdés, amely aggasztja őket – féltik az egzisztenciájukat, a gyermekeik jövőjét, az identitásukat, a hagyományaikat –, és amelyre az általuk megválasztott politikai elit sokszor csak rossz válaszokat képes adni.
Brüsszel sosem volt elég közel a választókhoz, de a saját fővárosaikban születő döntések egészen mostanáig legalábbis a többség számára érthetők voltak. A tagállami kormányok és a hagyományos politikai elit teljesen eltávolodott a választóktól. A nyugat-európai emberek egy komoly hányada ennek köszönhetően pedig teljesen kiábrándult az évtizedek óta egymást váltó vagy éppen együtt kormányzó bal- és jobboldali nagy pártokból.
A „szélsőséges” pártokra ezért sokan alternatívaként tekintenek és nem mint radikális eszméket valló gyűlöletcsoportokra – bármennyire is próbálja a fősodratú sajtó ezt a képet sulykolni beléjük. Hiszen az nem lehet, hogy a jólétben és demokráciában szocializálódott tömegek egyik napról a másikra hirtelen radikálissá válnak!
Úgy, ahogy a választók elkezdtek közeledni ezekhez a pártokhoz, a korábban valóban kizárólag radikálisnak nevezhető politikai erők elmozdultak a politikai centrum irányába. El is érkeztünk ezzel a megállapítással az eredeti kérdésfelvetésünkhöz. Szélsőségesek-e ezek a pártok? A politikai fejlődéstörténetüket nézve igen, azok. De mi maradt mára az osztrák FPÖ szélsőjobboldali múltjából? Törzsszavazói szinten nyilván sok minden, de ha Norbert Hofer elnökjelölti programját vagy éppen a pártelnök Heinz-Christian Strache retorikáját megfigyeljük, az tapasztalható, hogy az egyértelmű bevándorlásellenes szólamokon kívül társadalmi és szociális kérdésekben szinte centrista irányvonalat követnek.
Ezeknek a politikai erőknek a vezetői rájöttek arra, hogy politikai űr keletkezett a jobboldalon. Korábban a konzervatív pártok kiválóan betöltötték a saját szerepüket Nyugat-Európában. A második világháború után fel sem merült, hogy radikális jobboldali erők komoly tényezővé tudjanak válni a közéletben – különösen Németországában nem volt ennek realitása. Franz Josef Strauss korábbi bajor miniszterelnök, egyben a Bajor Keresztényszociális Unió (CSU) egykori elnöke jegyzi azt az elhíresült mondatot, hogy „tőlem jobbra csak a fal van”. És ez egészen 2013-ig így is volt, amíg meg nem jelent az AfD Németországban.
Fontos megjegyezni, hogy még mindig Bajorországban rendelkeznek a legkevesebb támogatóval, köszönhetően a CSU határozott konzervatív politikájának. Azonban Németország többi tartományában már korántsem ilyen rózsás a helyzet a Kereszténydemokrata Unió (CDU) szempontjából.
Az Angela Merkel által meghonosított ideológia, miszerint a CDU a közép pártja (die Mitte), sok minden mellett arra volt jó, hogy egy életképes – a kereszténydemokratáktól jobbra elhelyezkedő – párt szárba tudjon szökkenni. Ugyan rengeteg belső vita terheli az AfD-t, ráadásul nincs is kikristályosodott struktúrája, programja, tehát rengeteg minden hiányzik még ahhoz, hogy valóban komoly pártnak lehessen nevezni, de arra már képes lehet, hogy a jelenleg német politikai status quóba belezavarjon a következő szövetségi választáson.
A fenti példák ugyan csak a német nyelvterület politikai változásait követik nyomon, de nagyjából hasonló a képlet egész Nyugat-Európában. Ez alól talán Franciaország kivétel, úgy tűnik, az ottani jobbközép kezdi felismerni a valódi problémát és igyekszik visszatalálni a gyökerekhez.
A nagy konzervatív pártok tehát elvesztették valódi identitásukat. Olyan témákat karoltak fel, mint a melegházasság, a radikális klímapolitika, a női kvóták alkalmazása, az eltérő kultúrából érkező bevándorlók befogadása stb. Mindezek mellett pedig a konzervatív szavazóbázist magára hagyták, sőt sokszor beleálltak abba a liberális kánonba, miszerint ha valakinek nem tetszik adott esetben az azonos neműek házassága, vagy szigorúbb feltételekkel fogadna be migránsokat, az nem lehet más, mint ordas eszméket követő kirekesztő. Holott nem a választópolgár változott meg, hanem a pártja.
Ez pedig nagy lehetőség a korábbi szélsőséges pártok számára, hiszen ha a hagyományos elitpártok nem találnak vissza törzsbázisukhoz, akkor lesznek jelentkezők, akik képesek lesznek felszívni a párt nélkül maradt szavazókat. Arra a kérdésre egyelőre még senki nem tudja a választ, hogy ha ezek a korábban zavaros ideológiákat követő, kormányzati tapasztalattal alig vagy egyáltalán nem rendelkező pártok egyszer a kormányrúd közelébe kerülnek, képesek lesznek-e irányítani egy országot.
De talán Európa jelenlegi viszontagságos helyzetében nem is lenne érdemes kipróbálni. Még mindig van talán egy halvány reménysugár arra, hogy a történelmi hagyományokkal rendelkező politikai erőkhöz eljusson a választók üzenete, és megértsék azt, hogy a jelenlegitől eltérő – és egyszer már bevált – politikára van szükség a szavazóik visszacsábítása érdekében.
Kelet-Közép-Európában az eltérő történelmi fejlődés miatt a józan ész nagyobb szerepet játszott a közéletben, különösen a jobbközép pártok tekintetében. Mivel nem fertőzte meg őket teljesen a politikai korrektség és az emberi jogi fundamentalizmus, immunisak maradtak sok meghatározó társadalmi kérdésben a liberális és egyúttal megfellebbezhetetlen megközelítésre.
Régiónkban joggal várható el egy konzervatív politikai erőtől, hogy az azonos neműek házasságával szemben a természetes családmodellt részesítse előnyben (szavakkal és tettekkel egyaránt), hogy merjen hivatkozni országa keresztény hagyományaira, és igen, hogy határozott álláspontot képviseljen a bevándorlást illetően is. Ez az oka annak, hogy a Baltikumtól az Adriáig a hagyományos pártok még mindig versenyben vannak, és amennyiben következetesen kiállnak a liberális politikai és médiaelit által csak populistának bélyegzett politikájuk mellett, a jövőben is versenyképesek maradhatnak.
A szerző kutatási igazgató, Alapjogokért Központ